Coach story 6. - Családterápia

Az idősebb férfi lép be először, padlóra szegezett tekintettel. Magas, szikár, csontos. Kopottas, barnás öltöny van rajta, fehér inggel, meghatározhatatlan színű nyakkendővel. Ábrázata olyan, mintha a saját temetésére jött volna.

Az idősebb nő ódivatú ruhát visel. Sötétkék dzsörzé anyagból varrták, gallérja és díszzsebe fehér. Eléggé molett a hölgy, még a bővebb szabású ruha is feszül rajta itt-ott. Haja dauerolt, rövidre vágott, valaha talán rozsdabarna lehetett, most már erőteljesen őszül. Zavartan mosolyog, kacarászik. Egymás mellé ülnek le a kanapéra.

A fiatal fiú érdeklődve néz körül a szobában, odalép a festményekhez, megszemléli őket. mintha nem is tartozna kettőjükhöz. Az öltözéke: lezser kockás ing, koptatott farmer, és sportcipő, ami talán soha nem látott még cipőkefét. Haja pedig olyan kócos, amin rég szántott át hajkefe.

Ha ők ketten összehúzódnának, a fiú akár kettejük közé is elférne a kanapéra. Kicsit tétovázik, de aztán inkább a rézsútosan álló fotelt választja.

A: Megmondom őszintén, ha nem vázolták volna fel a helyzetet egy pár szóval a telefonban, akkor most azt hinném, hogy apa, anya, és gyermeke ül itt.

J: Pedig mi mind testvérek vagyunk…

L: Mi, - nyomja meg a szót a férfi, - mi ketten édestestvérek vagyunk. Ő, - mutat, szinte vádlón Ádámra, - ő csak a mostohatestvérünk.

J: Lacikám… - teszi nyugtatóan a kezét a nő a férfiéra, de ő elrántja azt. – Látja, kedveském, hogy milyen? Ezért is jöttünk ide. Mert képtelenek vagyunk megegyezni az örökségen.

A: Akkor ez valami tévedés lesz, én nem vagyok ügyvéd!

J: Tudjuk. A Telekiék ajánlották magát, hogy az ő családi gubancaikat is maga oldotta meg. Talán a miénkkel is sikerrel jár.

L: Képtelenség. – Mordul fel a férfi az orra alatt. - Miatta halt meg az anyánk!

A: Hogyhogy?

L: Anyánk eléggé fiatalon szült minket kettőnket. A tizennyolcat sem töltötte be, mikor én megszülettem, és 20 éves volt, mikor Jolika. Aztán viszont eltelt több mint két évtized. Anyánk majdnem 45 évesen lett várandós vele. – Megint rámutat, nem nevezi néven.

J: Sok volt a szüleink között akkoriban a feszültség. Annak tudtuk be, hogy Anya vacakolt rajta, megtartsa-e a babát vagy sem Végül is vállalta.

L: A baba egészségesen megszületett, de anyánk hirtelen rosszul lett. Ömleni kezdett belőle a vér, aztán el is ájult. Nem is tért magához többé, fél óráig küzdöttek az orvosok az életéért, de nem tudták megmenteni.

A: Ez borzalmas lehetett, viszont lett egy testvérük.

L: Na ja! Van egy jó hírem meg egy rossz. Megszületett kisöcsétek, de édesanyátok meghalt? El tudja ezt képzelni?!

A: Kérem..

L: Várjon, mert még nem értünk a történetünk végére! – emeli fel az ujját László. - Szeretett édesapánk élete 73. évében, hosszan tartó, méltósággal viselt betegségben nemrégiben elhunyt. – Mintha egy gyászjelentés szövegét mondaná. – A fájdalom után meg kellett tennünk a szokásos intézkedéseket, temetés, stb. hagyatéki tárgyalás. Megmondom őszintén, hidegzuhanyként ért minket… Természetesen nem akarok kapzsinak tűnni. Mindketten felépítettünk egy-egy házat, családunk van, ott lakunk a faluban. Jolika az alvégen, én a felvégen. Ő meg középen. Ő – mutat Ádámra – Apával élt, ő volt a kis kedvenc… De azért joggal remélhettünk igazságos elosztást. Hogy ha három gyereke volt, akkor háromfelé is ossza a vagyonát. De nem! Ő örökölt utána mindent! A házat, a telket, a bútorokat… Mi maradt nekem apám után? A pecsétgyűrűje, ez az egy, amit direktben rám hagyott, Jolikára meg anyánk arany-nyakláncát. A többi, ingatlan és ingóság, mint övé…

A: Változatlanul szólok, hogy nem ügyvéd vagyok, nem tudok peres ügyben segíteni…

L: Várjon, a történetnek még mindig nincs vége. – emeli fel újra a mutatóujját. - Most jön a csattanó. 
(folyt. köv.)

Coach story 5. - Szandra és Balázs

Cipősarkak kopognak felfelé a lépcsőn. A férfi látványosan udvariaskodva engedi be maga előtt a nőt az ajtón.

A nő középmagas, de körömcipőt visel. Karcsú, jó alakú, és ezt az öltözéke is hangsúlyozza. Vajszínű kosztümkabátot, és hozzá illő nadrágot visel. Haját szőkés melírozott tincsekkel világosította ki. A fodrász tépettre vágta, sminkje eléggé erőteljes, a szeme alatti karikákon vastag alapozóréteg ül.

A férfi soványabb darab, az arca beesett. Nem túlságosan gondozott kör-szakállt visel. Egy szürkés garbó van rajta, amit a meleg ellenére végig magán is tart. Kékesszürke a kordnadrágja, amit széles bőröv fog össze.

Amikor a nő leül, a kabátkát leveszi magáról; a férfi színpadiasan ugrik oda, hogy lesegítse róla, majd az ölébe fekteti. Retikülje fehér műbőr, maga mellé rakja le.

A férfi a kisasztal mellé teszi le bőrtáskáját. Jó nagy távolságot tartva a nőtől foglal helyet a kanapén. Az egyik párnát is maguk közé rakja. Így mindketten a kanapé egy-egy csücskébe szorulnak.

- Miért vannak itt? - Jelentőségteljesen egymásra néznek, végül a nő szólal meg először:

- Válni akar!

A férfi szemöldöke felszalad, nyitná a száját, talán hosszasabb magyarázatra készül, de végül csak annyit mond:

- Ő akar válni.

- Na!

- Én ugyan nem. – Vonja meg a vállát a férfi. - Szerintem egész jól megvagyunk. Nem öljük egymást vagy ilyesmi.

- A jó kapcsolathoz tehát elég, ha nem ölik egymást a felek?

- Persze nem, de… Tudja, már semmi sem olyan, mint rég.

- Milyen volt rég?

- Figyelmes volt. Udvarias. Az évfordulókra virágcsokrot hozott, és mindig megittunk együtt egy üveg bort.

- Már ne is haragudj, de te ugyanúgy megfeledkezel az évfordulókról, mint én.

- Dehogy feledkezem meg! Csak mindig várom, hogy te lépj először. Te meg mostanában soha nem lépsz.

- Nincs kedvem.

- Nekem meg elegem van ebből a női szerepből. Mert mi a nő dolga? A kötelesség?

- Ez ön gondolja így?

- Nem, anyósom szajkózza ezt folyton. Mert ő húszévesen beleállt a család rabszolgájának szerepébe, és azóta se kecmergett ki belőle. Szerintem nem is fog. Nem is akar.

- A családjáért él, ennyi, ez miért olyan nagy baj?

- Nem él, hanem nyel. Tűr. De most komolyan, mindent a nő tűrjön el? A nő gátolja a fogamzást, ha kell, nyomassa tele magát hormonokkal, és a nő fogan meg, ha kell. A nő lesz terhes, nem várandós, terhes! Ő hányja végig az első három hónapot, neki lesznek visszerei, gyomorsava, ő lesz olyan a vége felé, mint egy bálna. Ő kínlódja végig azt a fél napot azokkal a borzalmas fájásokkal. És aztán az öröm helyett jön a depresszió.

- Maga így élte meg a terhességét és a szülését?

- Így hát. – válaszol helyette a férje. - Nem is igazán akarta ezt a gyereket.

- Imádom Matyit. De magamat is szeretem. Ez akkora bűn?

- Kétéves se volt még Matyi, amikor visszament dolgozni és bölcsödébe adta. Cserbenhagyta őt, gyakorlatilag lemondott róla.

- A bölcsőde nem jelent lemondást!

- Hány órát tölt távol a kisfiától?

- Négyet-ötöt. részmunkaidőben dolgozom az irodában.

- Mi az, ami még összetartja magukat? - A vállukat vonogatják, szinte ugyanabban a ritmusban. – Mi az, ami jó együtt?

- Hát… Talán a szex?

- A szex? – Kacag fel a nő. – Na ne röhögtess!

- Miért? Jó, nem?

- Ha engem kérdezel, akkor a válaszom: nem.

- De hát ezt eddig soha nem mondtad!

- Mert nem kérdezted!

- Eddig még soha nem beszélték meg a szexuális problémáikat?

- Nem, mert nincsenek is. – A férfi láthatóan pontot akar tenni a dolog végére.

- Há, há, há. – kacag a nő színpadiasan. - Oké, akkor lássuk csak. – Az ujján mutatja a számokat. – Egy. A szex eleve alig van. Kettő…

- Mert te soha nem akarod! Ahányszor közeledek hozzád, neked mindig valami bajod van vagy nem érsz rá. Épp megjött, sürgős munkád van, fáj a fejed, satöbbi, satöbbi.

- Hallgassuk végig Szandra listáját!

- Köszönöm. Tehát. Kettő, ha van, az is pocsék.

- Pocsék? – ütközik meg a férj. Hátát a támlának veti. – De… De hát te olyankor úgy élvezed!

- Mit látsz rajtam ilyenkor?

- Hát… Hogy szenvedélyesen ölelsz meg csókolsz… Sóhajtozol, sikoltozol…

- Na, akkor idefigyelj: - Szandra félig hanyatt dobja magát a karfára, és vonaglani kezd: - Óóó… - nyög kéjesen, - még… mmm…. igen, igen, csináld! Ah, ah, ah…! – Aztán hirtelen felül, kihúzza magát, visszazökken a szeretkező nő szerepéből a válni készülő nőébe. – Na? Így szoktam?

- Pontosan. – Hangzik a legtaglózott válasz.

- Szerinted ezt most élveztem?

- Persze, hogy nem, csak megjátszottad.

- Akkor?

- Te… Te meg szoktad játszani, hogy neked jó? – Szandra csak a vállát vonogatja, ami élhetően igent jelent. – De… De hát miért?

- Szandra, miért tesz úgy, mintha élvezné a szexet, miközben nem?

- Mert… mert akkor hamarabb szabadulok. – Odafordul a férjéhez a kanapén: - Csöppet se kívánlak már!

- Neked tuti van valami pasid!

- Dehogy van. Csak marhára meguntalak. Nálad unalmasabb férfit a Föld nem hordott még a hátán.

Coach story 4. - Gábor, a macsó

       Egyszer csak megjelenik a semmiből az ajtó előtt, határozottan kopog. Lendületesen lépi át a küszöböt. Haja nagyon sötét, majdnem fekete, ingje bántóan rikító piros. Zakóját ledobja az üresen álló fotelbe, egyenesen levetődik a kanapé kellős közepére. Hanyagul szétveti a lábát, talán legszívesebben az asztalra is felrakná.  

- …Gábor vagyok, - darálja, mint aki bemagolt szöveget mond fel, - vállalkozó, igen sikeres vállalkozó, teszem hozzá. Autókkal kereskedek, majdnem piacvezető a cégem. Mondhatni, szép teljesítmény ez így 48 évesen, nem? – Választ nem vár.

- Mivel telik egy napja?

- Jézusom, ez is micsoda kérdés! Hát dolgozom. Maga nem? Bár szép kis munka ez, hülye kérdéseket feltenni az ügyfeleknek. Ilyenek maguk mind.

- Miért jött el egy olyan emberhez, akiről előre tudta, hogy hülye kérdéseket fog magának feltenni?

- Igaza van, tölthetném az időmet mással is, költhetném a pénzemet másra is, de…

- De?

- A nők…

- Mi a helyzet a nőkkel? Nős?

- Áh, elváltam, persze, mint mindenki az én koromban. A szüleim is persze.

- Mennyi idős volt, amikor elváltak a szülei?

- Ó, kicsi, alig emlékszem rá. Talán 3-4 éves lehettem. De ők nagyon fiatalok voltak. Fiatalok, amikor összejöttek, fiatalok, amikor megszülettem, és fiatalok, amikor elváltak. Én viszont már harminchét is elmúltam, amikor meghoztam ezt a döntést.

- Rendben, tehát elvált több mint tíz éve. És azóta senkije?

- Ne röhögtessen! Persze, hogy van valakim. Mindig más.

- Tartós kapcsolat? Együttélés? Szerelem?

- Szerelem? Ugyan már! Minek az? Csak gond van belőle. Én csajozom és kész. Nekem ez nem nehéz. Beülök valamelyik autómba, és ragadnak rám. A kabrióm, arra ugranak a legtöbben. Az Audim viszont…

- Szóval több van?

- Miből? – röhög fel. – Autóból vagy csajból? Mondom, hogy autókkal kereskedek, havonta más kocsival járok. Csajból meg… - legyint, és ebben a kézmozdulatban minden benne van.

- Mesélje el, hogyan zajlik egy ilyen csajozás.

- Most komolyan, ezt kell? – Választ vár, de mikor az nem érkezik, mégiscsak belefog: - Hát megyek a kocsimmal valahová…

- A kocsi magának státuszszimbólum?

- Naná, hogy az! Mondd meg, milyen kocsid van, és én megmondom, ki vagy!

- Nekem Suzuki Swift. – Lenézően néz rám, legyint, ezzel rögtön közli is, hogy véleménye szerint egy lúzer vagyok.

- Ez költői kérdés volt. A csajok többségének fogalma sincs a márkákról, de azt azért látják, hogy drága, menő a kocsim. Szóval megyek valahová, valamelyik szórakozóhelyre vagy buliba. Ott pikk-pakk felszedek valakit. Bár… Ez volt eddig a legjobb kérdése, mert végre elgondolkoztatott. És rájöttem, hogy igazából nem is én szedem fel a csajokat, jönnek ők maguktól. Persze elsütök pár viccet, megeresztek néhány bókot, de ha ezeket nem csinálnám, ők akkor is jönnének. Valahogy látják rajtam, hogy…

- Hogy mit akar?

- Aha. És én is tudom, mit akarnak. Engem.

- Magát vagy az autóját? Meg mindent, ami ezzel jár? … Mi történik egy ilyen randevún?

- Ez… ezek nem igazi randevúk. Táncolunk egy kicsit, csevegünk egy kicsit, aztán…

- Aztán rögtön szex?

- Naná! Feljönnek hozzám egy italra, az italból általában több lesz, aztán hamarosan az ágyamban kötünk ki.

- Interneten nem ismerkedik?

- Rendes társkeresőn nem.

- Milyenek a nem rendes társkeresők?

- Hát a szex-oldalak. Ott természetesen igen.

- Ez természetes?

- A haveri körben igen. Csináltam egy jó profilt, akit én ott bejelöltem, az mind az ágyamba került. De a normál társkeresőn soha nem ismerkedek. Ott eleve kevés a nő, és azok is mind komoly kapcsolatot keresnek. Én olyat nem.

- Miért nem keres komoly kapcsolatot?

- Minek az? Szerelem, érzelgős nyavalygás, csöpögős naplemente, kinek hiányzik? Elköteleződés? Leteszed a voksod valaki mellett, akiért aztán lehet robotolni. Kidolgozod érte a beledet, gürcölsz, hajtod magadat, megteszel mindent, amit csak kíván. Aztán egyszer csak rajtakapod a legjobb haveroddal az ágyban.

- Ez történt önnel?

- Ez hát! Mónikám, akit Zsoltikám hátulról dug a saját ágyamban. Meg aztán: egy nő minden napra, egy egész életen keresztül? Dögunalom. Azóta csajozás van, az tiszta sor.

- Még mindig nem sikerült rájönnöm, pontosan miért van itt.

- Múltkor történt valami. Egy nagyszabású rendezvényen voltam a hétvégén a Novotelben. Életemben először történt meg, hogy egy nő nem ájult el tőlem. Nem mondott nekem igent, sőt! Gyönyörű nő, nem olyan, mint a többi.

- Milyen a többi?

- Szépek azok is, de… Azok csak szexre jók, azokkal beszélgetni képtelenség. A műkörmökön meg a pincsi kutyájukon kívül nem lehet velük beszélni semmiről. Ezzel a nővel viszont beszélgettünk. Igaziból.

- Mit keresett egy ilyen nő ezen a találkozón?

- Riporter. Interjút készített velem, mert az év vállalkozója választáson második helyezést értem el.

- Gratulálok. Végre egy nő, akit nem a pénztárcája érdekli, hanem maga?

- Azt hittem, igen, de az interjú véget ért, diktafon kikapcsolva, kezet fogott, és ott hagyott. Egész este őt kerestem. Ostromoltam. A végén konkrétan rákérdeztem, nem jönne-e fel hozzám. Tudja, a szokásos szöveg, megiszunk egy italt, meg ilyenek. És képzelje, nemet mondott! Nekem egy nő nemet mondott!

- Mikor fordult elő ilyen utoljára?

- Mit tudom én! Talán hetedikben az Ildi. Komolyan, akire én ráhajtok, az előbb-utóbb, de inkább előbb, mint utóbb, beadja a derekát.

- Nem lehet, hogy olyan nőkre hajt rá eleve, akik ilyen derék-beadósak? – Elgondolkozva hümmög. - Csak annyit tudok, hogy a HVG-nél dolgozik, úgyhogy amint befejezem itt magával, kinyomozom, és ha addig élek is, megszerzem magamnak. Enyém lesz!

- Megszerzem. Enyém lesz. Birtoklást sugall. Ha maga birtokolja ezeket a nőket, hogy lehet, hogy egy-két-három éjszakánál tovább egyikkel sem tart?

- Akkor már nem ösztönöznek

- Mit érez, amikor meg akar kapni egy nőt? – A szeme felcsillan, benne állati villódzás.

- Zsákmány, préda. Aztán már nem kell. Unalmas. Már megvolt. Kivéve Ő…

Coach story 3. - Eszter, a mártír-anya

Óvatosan nyomja meg a kaputelefont, épphogy csak csippen egy kicsit. Amikor felér, hosszasan csiszatolja a cipője talpát a lábtörlőn. A résnyire nyitott ajtón még külön kopog egy kicsit, utána lép csak be.

Majdnem negyven éves, de olyan a tekintete, mint egy riadt kisgyereknek. Sötétbarna, egyenes szálú haját egyszerű kontyba tűzte fel. Már vegyült a barna tincsek közé néhány ősz hajszál. Arcán semmi smink, tekintete emiatt kicsit üresnek tűnik. Ruházata egyszerű: barna kötött kardigán, zöld szövetszoknya. Táskáját az ölében mintegy pajzsként tartja a teste előtt.

Elnézést kér a lehetetlen időpontért. Magyarázza, mi mindent KELL megcsinálnia még délelőtt: mosás, főzés, takarítás, satöbbi. Aztán délután: gyerekek, edzés, zeneóra, készülés a felvételire…

Az anyai feladatok a kötelességei. Véleménye szerint ő nem dolgozik semmit.

Nagymama szerint pocsékul neveli a gyerekeit, mert igény szerint szoptatott és hordozott. Ahelyett, hogy hagyta volna őket sírni, hadd edződjön a tüdejük. Cumisüveg kell nekik, fél évesen pörkölt és járóka.

Amióta meg nagyobbak: zongora helyett külön angol kellene a kicsinek, a karatétól túl agresszív a középső, a nagyot meg a gyakorlóba kell beíratni, matektagozatra. Nagymamánál makulátlan a rend és a tisztaság. Nála még a padlóról is lehet enni. Eszter nem akar a padlóról enni!

A férj manager, későn ér haza, sokat túlórázik, nem brillírozik az apa-szerepben.

Eszter főállású anyaságija lejárt, nem tudja, mit kezdjen magával. Korábban napközis tanár volt, de mostanra kicsit besokallt a gyerekektől. 

Amikor megpróbáljuk körbejárni, mi is érdekli igazán, folyton zsákutcákba futunk. Az se tudja, mi az a szabadidő. Csakis a háztartás és a gyerekek. Nincs én-idő, nincs mi-idő. Az elmúlt másfél évtizedben nem foglalkozott semmivel csak úgy a maga kedvéért. Azt se tudja már, ki is ő…

A házi feladatot egy koszos papír-zsebkendőre írja fel…

Coach story 2. - Béla, a bizonytalan

Ismét következzék egy vagy igaz, vagy kitalált történet:

Amikor a life coach képzésre jártam, volt egy olyan feladat, hogy képzeljük el a saját célközönségünket. Vajon milyen lesz a nagybetűs ÜGYFÉL? Azt hittem, jó a fantáziám, de az álom-ügyfelet valahogy pont olyasminek képzeltem el, mint amilyen én vagyok. Negyvenes korosztály, vidéken él, több gyermeke van, válás után kezdte újra az életét, önmegvalósítás útját járja, stb. És persze nő.

Ehhez képest a legelső ember, aki felkeresett engem, egy férfi volt. Inkább srác, a húszas éveinek közepén, Budapestről. Megmondom őszintén, az első pár percben kicsit kétségbe is voltam esve, hogy vajon mit fogok majd kezdeni vele. Bizonytalanságom elillant az ő bizonytalansága láttán.

Görnyedten ült le velem szemben, szemét lesütötte, kezeit tördelte. Amikor megkérdeztem, miért jött el hozzám, akkor a velős válasz az volt, hogy romokban az élete. 

Nem volt nemhogy saját ingatlanja, de olyan albérlete sem, ahol egyedül él – gyakorlatilag egy átjáró-házban lakott. A munkájával teljesen elégedetlennek tűnt. Kevés fizetés, csekély motiváció, nulla előrelépési lehetőség.

Vidéken élő szüleivel nagyon megromlott a kapcsolata, és testvérével sem támogatták egymást. Igazi barátja nem volt, a jó haverokat is egy kezén meg tudta számolni. A szerelem pedig… Nos, állítólag csak egyszer volt olyan, igazából plátói. Nem kérdeztem rá konkrétan, de úgy jött le, mintha még szűz lenne.

Nem tudott ezek közül egy olyat választani, ami a leghangsúlyosabb probléma. Számba próbáltuk venni, melyik gödörből hogyan tudna kikecmeregni, de döntésképtelennek tűnt. Minden megoldási javaslatra talált választ, hogy az miért nem valósítható meg. Béla nemcsak bizonytalan volt, de a kifogások embere is.

Nem igazán jutottunk dűlőre egymással. És úgy éreztem, mintha egy helyben toporognánk, ő azonban szemlátomást elégedettnek tűnt.

Az egy óra végeztével kívülről érzékelhető változásokat vettem észre rajta. Kihúzta magát, egyenes lett a testtartása, többet nézett a szemembe, erőteljesebbé vált a hangja. És néha elnevette magát.

Soha többé nem tért vissza hozzám.

És valahogy úgy adta a sors, hogy a következő emberem is ilyen sokfelé szétesős lett, csak nőneműben. Róla majd a következő bejegyzésben írok.

Coach-story 1. - Nóri munkát vált

Egy sorozatot indítok most el a blogon. Olyan történeteket osztok meg veletek, amelyek vagy valóságosak, vagy akár valóságosak lehetnének. Soha nem fogom nektek elárulni, mennyi belőlük a realitás és mennyi a fikció. 

Az első történet szereplője fiatal lány, nevezzük Nórinak. Huszonéves, nemrég végezte el az egyetemet. Az intézményt először jó választásnak érzi, a szakot már nem. Szinte az elején tudja, hogy mást kellett volna tanulnia. Becsületből azért elvégzi, de nem jó szájízzel. De hát ő amolyan jó kislány, aki mindig megfelel az elvárásoknak.

Az első munkahelyén nem találja a helyét. Először ő lesz a lóti-futi, aztán a gyengekezű főnök egyre több feladatot ró ki rá, mert hát ugye teher alatt nő a pálma. Nóri sok új dolgot tanul, és élvezi a kihívásokat. Az viszont nem tetszik neki, hogy a feladatokkal párhuzamosan nem nő az elismerése. Egyrészt anyagiakban, másrészt felelősségben. Azaz körülbelül úgy néz ki a dolog, hogy mindent ő csinál, de több pénzt nem kap érte, és felelősségteljes döntéseket se hozhat.

Amikor eljön hozzám, már érlelődik benne a munkahely-váltás gondolata. Elmondja, hogy milyen korábbi tapasztalatai vannak, és ebből milyen tanulságokat von le. Keresünk a múltjában olyan példákat, ahol akadályokon sikerrel lépett át. Elhatározza, hogy elkezdi nézegetni az álláshirdetéseket.

Amikor másodjára találkozunk, a nagy hírrel fogad, miszerint otthagyta a munkahelyét. Érezhető rajta a felszabadultság a múlt terhei alól, de a bizonytalanság is a jövőjével kapcsolatban. Számba vesszük a lehetőségeit, az erőforrásait, és azt is, hogy az esetleges felmerülő nehézségeket hogyan tudja majd leküzdeni. Elküldi néhány helyre az önéletrajzát.

Harmadik alkalommal mintha kicserélték volna. Láthatóan magabiztosabb, határozottabb. Megfogalmazza a célt, hogy milyen munkát szeretne végezni, milyen munkahelyen szeretne dolgozni. Kettő alternatíva kristályosodik ki, egyik a szívének kedvesebb, másikat az esze súgja. Megegyezünk, hogyan lehetne a kettőt kombinálni. Kidolgozunk egy pontos tervet, milyen úton-módon érheti ezt el. A legvégén egy HR-es ismerősömet ajánlom neki.

- Szerinted hogyan folytatódik a történet?

Anyák napja

Mindig is azt mondogattam, hogy mekkora marhaság az Anyák napját bevinni az iskolába. Eleve nem kedvelem az ilyen kijelölt ünnepeket, hogy akkor most az év egyetlen napján figyeljünk oda az anyákra (gyerekekre, rákbetegekre, állatokra, stb.). Az anyukákat az év minden napján szeretjük és pont. De ha már ünnep, akkor miért nem elég az, ha a gyerek otthon köszönti az édesanyját? Mi köze van ehhez az osztálytársaknak meg a tanároknak?

Aztán rájöttem, hogy ehhez kell apuka is, aki felhívja rá a gyerek figyelmét, noszogatja, segít neki ajándékot készíteni, együtt szerzi be vele a virágot, ilyesmi. Nálunk figyelmes apuka híján ez nem valósult meg, így a gyerekeim sok-sok éven át, míg magántanulók voltak, nem igazán köszöntöttek fel eme jeles napon.

Aztán iskolába kerültek, és a sok nyűg mellett jöttek az anyák napi ünnepségek. Hiába a korábban már taglalt elvem, természetesen elmentem, mert hát a gyerekeim nekem készültek, miattam gyakoroltak.  Jó volt látni, hogy a máskor nagyszájú kamaszok most mennyire izgultak. Nagyon tetszett a titkolózás, a meglepetések készítése, és az, hogy vegyítették a megható és vicces részeket. Mert hát ilyen az anyaság is, nem? Hol csupa móka-kacagás, hol meg idegbaj. Természetesen elérzékenyültem, el is sírtam magamat („Ááá, láttam a tanárnőt sírni!”).

Az IGAZI Anyák napján pedig: készítettek nekem lángost és salátát, elmosogattak és kiteregettek helyettem, megmasszíroztak… Enyém volt a nap! Tehát Réka-elv törölve, Anyák napja jöhet bárhol, bármikor!