Álarcok

Benne vagyunk a farsangi időszak sűrűjében. Amikor gyermekek voltunk, természetesnek tűnt, hogy azzá válhatunk, akivé csak akarunk. Tipegtünk anya tűsarkújában, és rögtön nővé lettünk. És az iskolai farsangi bálokon? Tobzódtunk a sok jelmezben: cigánylány, gomba, hercegnő, nyuszi…

Belegondoltatok már abba, vajon miért vonz valakit például a tigris vagy farkas jelmez? Bátortalanságát leplezi, merészségét erősíti ezzel? És amikor fiú lányruhába bújik? Más az alap-személyisége annak, aki tárgynak álcázza magát, és más annak, aki állatbőrbe bújik? A lányok nagy része királylánnyá válik – én spec. soha nem vettem fel koronát és tüllruhát.

A mindennapi életben is álarcokat hordunk. Sokszor nem a valódi arcunkat mutatjuk a külvilág felé. Maszkokat viselünk, más személyiség mögé bújunk. Nem fedjük fel igazi önvalónkat.

Mosolygunk, ha belül fáj, nyugalmat erőltetünk az arcunkra, pedig legszívesebben ordítanánk a dühtől.

Vajon kikkel szemben tesszük ezt a leggyakrabban? Hivatalos kapcsolat, munkahelyi viszonyok több álarcot követelnek meg, de a szeretteink előtt jobban felfedjük magunkat? Sajnos sokszor azokkal szemben is maszk van rajtunk, akiket (elvileg) a legjobban szeretünk. Amikor a feleség eljátssza a tökéletes társat, de valójában szeretőt tart. Amikor a gyerek meleg, de nem vallja be a szüleinek. Amikor a szülők titkolják a gyerekek előtt, hogy kapcsolatuk romokban, és nemsokára válnak.

Miért félünk attól, hogy lelepleződünk? Nem jobb, ha mi magunk vesszük le azt a maszkot, mint ha mások rántanák le rólunk?

Ha bővebben érdekel a téma, gyere el február 23-án a Nőszirom varázskörére.

https://www.facebook.com/events/238005650415742/

Nőszirom a Rádióban

Amikor húsz éves (se) voltam, beszippantott a rádiózás világa. Ehhez hozzá kell tenni, hogy édesanyám egész életében a Magyar Rádióban dolgozott, igaz, ő pénzügyi vonalon. Gyerekként sokat jártam be hozzá, és már akkor megérintett a rádió varázsa.

Aztán az első férjemmel is ott ismerkedtem meg, aki a „Magyarországról jövök” című műsor riportere volt akkoriban. Ő dobott bele engem a mélyvízbe, méghozzá a sajtó minden területén: írni kezdtem, tévéztem, és persze rádióztam is akkoriban. Éjszakai élő műsorában, a „Bekukkantó”-ban nemcsak asszisztensként, de riporterként is dolgoztam.

Belefogtam az ELTE Szociológiai Intézetének média szakába, de nagyon nem váltotta be reményeimet. Sok volt a száraz elméleti tudás, és nagyon kevés a gyakorlat. Azért egy munkát köszönhetek ennek az iskolának, a Danubius Cappuccino-t. Sulitársammal együtt Bochkor Gábor utcai riporterei lettünk, és azon felül, hogy mindenféle őrült témában szolgáltattuk a riportmontázsokat, megtanultunk (természetesen akkor még mechanikus géppel) vágni is.

Ezután aztán hosszú szünet következett, mire újra rám talált volna a rádiózás, de ezúttal a mikrofon másik végére kerültem. A novemberi nyílt napunk előtt élő rádió-interjú készült velem, most pedig Székesfehérvárra hívták a Nőszirmot.

Pénteken a fehérvári Vörösmarty Rádió stúdiójába érkeztünk Antal Vali meghívására, ahol Palkó Zsuzsi készített velünk interjút. Ennek a műsornak a témája a tudatosság, mi pedig többek között arról beszéltünk, hogy a Nőszirom női life coach csapat hogyan segítheti elő a nők tudatosodását.

Megvolt az egyensúly: Zsuzsi megteremtette az alaphangulatot, és jókat kérdezett, Vali is közbeszúrt néhány személyes észrevételt, mi pedig Ritával és Klárival tökéletesen kiegészítettük egymást. Annyira jól sikerült az interjú, hogy megfordult a fejemben: újra kellene kezdeni a rádiózást!

Az interjút február 12-én kedden este 8 órakor hallgathatjátok meg online. Aki pedig fehérvári vagy környéki, február végén látogasson el a belvárosi Árpád fürdőbe, ahol a „Csajos csütörtök” keretében a Nőszirom is bemutatkozik majd.
Velem pedig legközelebb Budapesten február 23-án szombaton találkozhattok, az "Álarcok és szerepek" jegyében:
https://www.facebook.com/events/238005650415742/