Neked milyen
könnyű! Bezzeg engem bottal ver az Isten!
Neked csupa jó
kártyalapot osztott a sors! Nekem meg büntető karma jutott!
Ezt az írást egy
fb-on megosztott kép és írás, illetve az alatta kialakult komment-háború
ihlette. A képen két kert volt. Az egyikben rengeteg rózsa, aminek a benne lévő
nő nem tudott örülni. A másikban egyetlenegy virág, ami viszont láthatóan nagy
örömöt okozott a másik nőnek. A szöveg pedig: „Sokan abban a tévhitben vannak,
hogy boldogságuknak külső feltételei vannak…”
Erre írta
valaki, hogy aki nem élte meg az anyagi hiányt, az ne írjon ilyeneket, bezzeg
ő, aki elveszítette mindenét, és romba dőlt az élete... Ebből robbant aztán ki
a komment-csata. Nem fogom részletezni az illető életét és azokat a „sorscsapásokat”,
amelyek sújtották, inkább csak az általános tanulságokat igyekszem most levonni.
Van egy embertípus,
amelyik egyszerűen képtelen életének irányítását a saját kezébe venni. Ha szar
az élete, akkor az természetesen mások miatt szar. A jó dolgokat más csak úgy
kapja a sorstól, a rossz dolgok pedig büntetésként érkeznek az életbe.
Én nem tudom
értelmezni a „sors” szót. Úgy érzem, a mondás nagyon is igaz, hogy mindenki a
saját szerencséjének kovácsa. (Épp ezért a „szerencse” szó sem szerepel a
szótáramban.) Szerintem az emberek maguk felelősek a saját életükért. Ők hozták
a sok különböző kisebb-nagyobb, lazább és fontosabb döntést, ami aztán oda
kormányozta életük hajóját, ahol épp most tartanak.
Másra vagy akár
a sorsnak nevezett valamire hárítani a felelősséget egyenlő azzal, hogy
kibújunk saját életünk irányítása alól. Innentől kezdve lehet mutogatni a
másikra, hogy neki mennyire sok jutott a húsosfazékból, neki bezzeg milyen
pocsék minden. Nyilvánvaló, hogy az illető ilyenkor sajnálatot vár, ezzel nyeri
az energiát.
Egyik kedvenc
mondásom, hogy nem az éli túl, aki erős, nem is az, aki okos, hanem az, aki a
legrugalmasabban tud alkalmazkodni. Emberek és helyzetek jönnek, események
történnek, és csakis rajtunk múlik, hogyan reagálunk ezekre, mennyire látjuk
meg az első pillantásra rossznak tűnő dolgokban a lehetőséget a továbblépésre,
a változtatásra.
Van, aki azt
mondja, hogy abból a helyzetből, amiben most van, amibe belekerült, önhibáján
kívül, természetesen, képtelenség kimászni. (Önhibáján kívül elvált – ez az
egyik legviccesebb szöveg a társkereső apróhirdetésekben.) Aki úgy érzi, nem
tudja úrjakezdeni az életét, annak – és ez most erős szöveg, tudom – nem érdemes
élni. Az egész élet folyamatos változásokról és kisebb-nagyobb újrakezdésekről
szól. Két választás van: 1. Szenvedés, panaszkodás, beleragadás a híg folyékony
kakiba. 2. Talpra állás, megbirkózás a nehézségekkel, újrakezdés.
A végére egy
személyes kiegészítés. 5 éve elváltam 5 gyerekkel. Egyedül maradtam egy kihalt
szőlőhegyen, egy présházban, ahol nem volt víz, eleinte villany sem. Innen
álltam fel. Nem igazán okoltam másokat a saját pocsék életemért. (Na jó, az
elején üvöltve szidtam a volt férjemet…) Most tök elégedett vagyok az életemmel.
A tanulságot meg
mindenki vonja le ebből úgy, ahogyan ő akarja. Aki úgy, az kezdje el nyugodtan
mantrázni, hogy nekem bezzeg milyen könnyű…
(Köszönöm Felföldi Zitának az ihlet-adást.)
