Anyák napja

Mindig is azt mondogattam, hogy mekkora marhaság az Anyák napját bevinni az iskolába. Eleve nem kedvelem az ilyen kijelölt ünnepeket, hogy akkor most az év egyetlen napján figyeljünk oda az anyákra (gyerekekre, rákbetegekre, állatokra, stb.). Az anyukákat az év minden napján szeretjük és pont. De ha már ünnep, akkor miért nem elég az, ha a gyerek otthon köszönti az édesanyját? Mi köze van ehhez az osztálytársaknak meg a tanároknak?

Aztán rájöttem, hogy ehhez kell apuka is, aki felhívja rá a gyerek figyelmét, noszogatja, segít neki ajándékot készíteni, együtt szerzi be vele a virágot, ilyesmi. Nálunk figyelmes apuka híján ez nem valósult meg, így a gyerekeim sok-sok éven át, míg magántanulók voltak, nem igazán köszöntöttek fel eme jeles napon.

Aztán iskolába kerültek, és a sok nyűg mellett jöttek az anyák napi ünnepségek. Hiába a korábban már taglalt elvem, természetesen elmentem, mert hát a gyerekeim nekem készültek, miattam gyakoroltak.  Jó volt látni, hogy a máskor nagyszájú kamaszok most mennyire izgultak. Nagyon tetszett a titkolózás, a meglepetések készítése, és az, hogy vegyítették a megható és vicces részeket. Mert hát ilyen az anyaság is, nem? Hol csupa móka-kacagás, hol meg idegbaj. Természetesen elérzékenyültem, el is sírtam magamat („Ááá, láttam a tanárnőt sírni!”).

Az IGAZI Anyák napján pedig: készítettek nekem lángost és salátát, elmosogattak és kiteregettek helyettem, megmasszíroztak… Enyém volt a nap! Tehát Réka-elv törölve, Anyák napja jöhet bárhol, bármikor!