„Lájfkócsing” a suliban

Amikor tanárként kezdtem el dolgozni egy iskolában, már sejtettem, hogy a life coaching-ról szőtt álmaiknak jó időre búcsút mondhatok. Egy ideig még pörgettem a Nőszirom női life coach csapatot, voltak női körök is, de egy idő után éreztem, hogy képtelenség összeegyeztetni egy főállást (mellette a házimunkát meg a gyerekeket is) egy esetleges vállalkozással.

Csendes beletörődéssel vettem tudomásul, hogy ezek szerint ez mégsem az én utam. Szeretem a tanítást, a gyerekeket, hát jó lesz ez nekem így is. Aztán most, amióta osztályfőnök is lettem, rájöttem, hogy ez az ofőség kész „lájfkócsing”.

Két területen is feltűnt, hogy gyakorlatilag „coach”-olás történik az iskolában. Hiszen a life coachnig nem más, mint életvezetési segítés. És hát azon kívül, hogy egy ember angolra, magyarra vagy matekra okítja diákjait, emellett bizony (jó esetben) törődik a lelkükkel is.

Osztályfőnökként folyamatosan ezt teszem, tanítás előtt és után, szünetekben, kiránduláson, de legerőteljesebben ofő-órákon. Nálunk beszélgető-kör van, ahol leülünk a nagy szőnyegre, körben, van beszélő-bot, aztán hajrá! Kommunikáció, konfliktus-kezelés, van itt minden, ami kell. Mindenki elmondhatja a búját-baját, ami a szívét nyomja. Ezt a nevet is adtam ezeknek az összejöveteleknek, a régi svéd gyerekversek mintájára: „Ami a szívedet nyomja”.

Ha az osztályfőnök olyan beállítottságú, ráadásul megvan benne a kellő lelkesedés, még a családokkal is törődik. Ennek kiváló fóruma a szülői megbeszélés (nem kedvelem az „értekezlet” szót), még inkább a fogadó-óra. Tisztára "face to face" ülés az egész. Pedig könnyű lenne pár perc alatt lezavarni az egészet, elmondanám, hogy Pistike már megint hármasra írta meg a dolgozatot, ejnye-bejnye, Marcsika ügyeske, nagyon szorgalmasan tanul, Józsika képességei nem túl jók, de sokat jelentkezik az órákon, Julcsikában viszont csalódtam, mostanság magasról tojik a tanulásra. És a kedves anyuka (jórészt anyukák vannak, nagy ritkán apukák) beszélgessen el azzal a vásott kölyökkel, hasson oda, hogy az a rosszcsont viselkedjen már rendesen, hozza el a felszerelését, írja meg a leckét, és tanuljon, tanuljon, tanuljon!

Viszont vannak olyan tanárok, akik igyekeznek megérteni a gyerekek viselkedése mögötti mozgatórugókat, sőt. A családban uralkodó viszonyokat is. Ha tudom, hogy Gézuka szülei épp válófélben vannak, nyilván jobban értem, miért annyira hallgatag mostanság. Ha bizalmasan elmondják nekem, hogy apuka kissé sokat iszik, máris jobban érthető Boris agresszivitása. Ha kifakad egy szülő, hogy anyagi gondjaik vannak, még inkább nyitva tartom a fülemet, nehogy csúfolják Béluskát a szegényes ruházata miatt. Vagy éppen ha látom, hogy a szülő nagyon rongyrázó, akkor már értem, miért menőzik Zsuzsika folyton azzal, nekik mennyi pénzük van.

Szeretem a „lájfkócsing” eme úgy fajtáját! Szerintem amúgy szinte bárki szinte bármilyen munkahelyen alkalmazhatja a life coaching-ot, pl. bankár az ügyféllel, fodrász a vendéggel, boltos a vevővel, stb. Mennyivel több lelkileg egészséges ember volna, ha munkánk közben is törődnénk a kollégák illetve a velünk kapcsolatba kerülők lelkével!

Csúfolódás

Egy ideje iskolában dolgozom tanárként, és az egyik leggyakoribb probléma, amivel találkozom, az a csúfolódás. Azt veszem észre, hogy a gyerekek idejük legnagyobb részét azzal töltik, hogy a másikat megfigyelik, és annak a gyengeségeit emelik ki. Jóval több energiát fordítanak társaik hibáira, mint a saját belső világukra. Kritizálnak, gúnyolódnak.

Aztán mikor tovább gondoltam a témát, gyorsan rájöttem, hogy hiszen nincs is ez másképp a felnőttek világában sem. Sokkal könnyebb szidni egy celebet, hogy milyen csúnyán intézte a válását, mint hogy a saját válásunkat megoldjuk emberien. Volt már, hogy láttam sztárok súlyát, alakját kritizáló kommenteket, és kíváncsiságból rákattintottam a kommentelőre – aki természetesen sokkal súlyosabb és rosszabb alakú volt, mint az adott sztár. Egyszerűbb valakinek odamondani X politikusra, hogy megcsalta a feleségét, Y színészre, hogy hát azért őt sem kíméli az idő vasfoga, mintsem szembenézni saját hibájával, és beismerni, hogy bizony ő is kikacsintgat a házasságából, és neki is szaporodnak a ráncai.

Én amolyan elemző típus lettem mostanában, mindig megpróbálom megérteni az indítékokat. Nyomozok, hogy a tettek mögött milyen okok húzódhatnak meg. Minek csúfolódik, gúnyolódik valaki? És rájöttem, mondjuk nem kell hozzá túl nagy ész, hogy főleg azok az emberek csinálják ezt, akik saját magukat alul értékelik, ezért szükségük van arra, hogy (látszólagos) fölényüket másokkal szemben érzékeltessék. Tudatosan vagy tudat alatt, ezek az emberek tökéletesen tisztában vannak saját gyengéikkel, de azért foglalkoznak másokkal, hogy egyrészt a saját hibájukra ne derüljön fény, vagy legalább is ne irányuljon túl nagy fókusz, másrészt hogy a fölérendeltségből eredő hatalom-érzet plusz energiát adjon nekik.

Az emberi élet, ha le akarnám egyszerűsíteni, puszta energia-áramlás, hol többlet van, hol hiány, az energia hol természetesen és lágyan áramlik, hogy meg zúdul. Jobbik esetben „magától”, a természetes rend következtében, rosszabbik esetben viszont külső ráhatásokra. Vannak ezek az úgynevezett energia-vámpírok, akik sokféleképpen nyerhetnek energiát, ha már nekik amúgy nem jut: agresszióval, panaszkodással, faggatózással, mártírkodással, stb.

A csúfolódás az energia-szipkázás egyik módja. Azt hinné az ember, hogy az ovi-suli után az ember ezt kinövi, pedig dehogy, csak átalakítja gúnyolódássá, csúnya szóval fikázássá. Sarkítva Magyarország tízmillió kritikus országa. Az osztályomban igyekszem tudatosítani a gyerekekben, mennyivel jobb, ha a másik dolgai helyett a magunkéra összpontosítunk, de biztosan nehéz lehet ezt megtenni egyik percről a másikra, főleg ha anya, apa, nagyszülők, testvérek, szomszédok ellenkező példát mutatnak. Talán az, ha elmondom nekik, hogy minden egyes csúfolódó mondat az ő saját gyengeségeikről árulkodik, akkor, bízom benne, előbb-utóbb csökken ezek száma.

A végére egy Kowa dalszöveg jutott eszembe a témáról: „Csak az kritizál, akiben nincsen hála…”, illetve „Csinálja jobban, akinek semmi nem jó!”