Self coaching

Elkezdtem a képzést, és a tananyag kapcsán rengeteget gondolkozom saját magamról is. Rájöttem, hogy ez nem csupán szimpla tanulás, hanem önfejlesztés is egyben. Az elméleti rész mellett mindig van gyakorlat is, ami főként önismereti feladatokat jelent. Micsoda jó dolog, hogy tanulok, és közben önmagammal is foglalkozok! Szerintem nagyon fontos, hogy egy life-coach rendben legyen saját magával, hiszen csak úgy tud megfelelően segíteni másoknak, ha önmagán is segít(ett). Amellett, hogy szakmailag képzett az ember, elengedhetetlen a megfelelő személyiség, melyet folyamatosan, egy életen át fejlesztünk. Aki magán rendszeresen dolgozik, az valójában önmaga life-coach-a.

Aztán az jutott eszembe, hogy ez tulajdonképpen a coaching egyik válfaja, a self-coaching. Sajnos ez megint egy olyan angol szó, amit nehéz magyarra röviden lefordítani. Szó szerint saját magam coach-olását jelenti, vagyis: ön-coaching, ön-segítés, ön-fejlesztés. Ennek során az ember saját magával folytat belső párbeszédet, így próbál életcélokat kitűzni és megvalósítani, így oldja meg élete problémáit, így változtat a viselkedésén, hozzáállásán. Kicsit skizoid helyzetnek tűnik, tudom, mint amikor a „Gyűrűk urá”-ban Gollam beszélget Szmeagollal. Vagy mikor úgy érezzük, bal fülünkbe egy angyal, a jobba viszont egy ördög sugdos. És ha nem is ennyire sarkítva, hogy jó és gonosz, azért minden emberben van egyfajta belső segítő, és egy belső hátráltató. A segítő azt nézi, hogyan lehet egy helyzetből a lehető legjobbat kihozni, a hátráltató meg csak kritizál, és azt erősíti az illetőben, hogy miért nem tudja megoldani a problémát.

Sok emberrel az élet csak úgy megtörténik. Nem tudatos alakítói életüknek, csupán elszenvedői a velük történő eseményeknek. Ha valami rossz történik, másokat okolnak érte, ha pedig jó, arról csakis a szerencse tehet. De miért is ne lehetne valaki saját élete filmjének nemcsak szereplője, hanem egyúttal rendezője is?

Múltkor azt olvastam valahol, hogy azért csak vannak olyan dolgok, amiket nem mi idézünk elő, vagy amik ellen nem tehetünk semmit. Baleset, halál, bántalmazó családba születés, lebénulás, stb. Hiszen ezek annyira rossz dolgok, és ugyan ki teremtene magának rosszat? A fatalisták úgy hívják ezt, a Sors. 

Én viszont nem gondolom, hogy bábok lennénk, akiket valamilyen láthatatlan kéz rángat erre vagy arra. Eléggé szélsőségesen állok hozzá ehhez, és úgy vélem, mindenről mi tehetünk. A lélek arról, hová, kikhez születik le, arról, hogy milyen próbatételeket állít maga elé, hogy milyen helyzeteket teremt meg (sokszor persze öntudatlanul) saját magának. És talán ismerős a tanmese: „Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?” Egy látszólag rossz helyzet valójában segíthet is: erősítheti a határozottságunkat, a kitartásukat, az elfogadásunkat, megfelelhet a gondoskodó vagy éppen a szenvedős, panaszkodós személyiségünknek. És ha segít, akkor annyira rossz nem is lehet.

Aki fatalista, az ne is válassza a life-coacingot! Csak olyan ember, aki hisz abban, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, és akar, tud tenni a változásért. 

Képzés - Life coach-nak tanulok

És tádááám!!! Elérkezett a nagy nap! Tegnap megkezdtem hivatalos tanulmányaimat!

Eddig „csak” a netről leszedett anyagokból és könyvekből szereztem a tudást (a „csak” szó idézőjele igen erőteljes, hiszen az elmúlt kb. négy hónapot folyamatos autodidakta tanulással töltöttem), most viszont megvalósult egyik álmom, illetve annak kezdő lépése: a coaching-tanfolyam.

Mondhatja akárki, hogy véletlen egybeesés (Véletlen? Az meg mi a csuda?), szerintem nem az, hogy egy hónapja egy olyan volt általános iskolai évfolyamtársnőmmel kezdtem el a neten chattelni, akivel kb. 30 éve semmiféle kapcsolatban nem álltam. Hogy totális „véletlenségből” megemlítettem neki: life coach-nak szeretném átképezni magamat, ő meg erre lazán odavetette, hogy ja, egyébként life coach képzéseket tart…

Nézegettem én már egy ideje a tanfolyamokat, egyre növekvő kétségbeeséssel. Mind az áruk, mind az időigényük elkeserített. A legtöbb ilyen képzést természetesen Budapesten tartják, esetleg néhány nagyobb városban, és rendszeres beutazást, késő délutáni-kora esti vagy hétvégi jelenléteket igényelnek. Vidéki nagycsaládos anyának esélye sincs erre. Az áruk meg 300.000 forinttól kezdődik, a határ pedig a csillagos ég. Már pesszimista módon bele is törődtem abba, hogy soha napján lesz nekem papírom a végzettségemről, amikor is jött Judit, vele együtt az olcsóbb, távoktatásban végezhető online tanfolyam lehetősége, és egy kis szülői agyagi segítség is.

Mondhatja akárki, hogy véletlen egybeesés, szerintem az sem az, hogy éppen egy nappal az előtt fejeztem be az utolsó tankönyvet, hogy elkezdtem volna a tanfolyamot. Tehát mostantól a magamnak kiszabott tanulási időben minden energiámmal a coaching-képzésre tudok összpontosítani.

Az javasolják az okosok, hogy legalább 60 órát érdemes a tanulmányokkal eltöltenie az embernek (persze az ideális inkább a 120-150 óra volna). Megpróbáltam visszaszámolni, hogy én eddig kb. mennyi időt töltöttem el tanulással, úgy 50-60 jött ki, és most itt ez a 80 órás tanfolyam is. Azt hiszem, hogy mire végzek, megalapozottan mondhatom majd, hogy képzett life-coach vagyok.

Legjobb az, ha eltelik némi idő az órák között, hogy ne egyszerre zúduljon ránk a sok információ, és legyen idő elmélyülni a tanultakban. Fontos időt szánni arra is, hogy végigvihessünk legalább egy gyakorló coaching folyamatot, és közben a személyiségünk is változzék, kialakulhasson egyfajta coach-identitás. Épp ezért nem javasolt a gyorstalpaló intenzív tanfolyam, habár igencsak kecsegtető a szlogen, hogy „life-coach végzettség két hónap alatt”.

Természetesen örültem volna, ha csoportban tanulhatok, ha személyesen találkozhatok az oktatóval, és élő helyzetben gyakorolhatom a coachingot. Így viszont magam oszthatom be, mennyi idő alatt végzek egy-egy anyagrész feldolgozásával, és bővem van időm a házi feladatok kidolgozására is. Ami pedig a konkrét gyakorlatot illeti: a próba-coaching-ok skype-on fognak megvalósulni.

Ami nagyon tetszett Judit tanfolyamában az a kreatív gondolkodás és az önismeretre irányuló fókusz. Hiszem, hogy a legszínvonalasabb képzés sem ér semmit, ha az illető nem fejleszti magát folyamatosan, és nem dolgozik a személyiségén.

U.i.: Ez itt a reklám helye. Miért is ne reklámoznám a blogomban Vidó Juditot és a Sikerativ Oktatási Központot (http://www.sikerativ.hu/).

U.u.i.: Eddigi tankönyveim: Coaching – Életvezetési tanácsok (Jeni Purdie), 500 legjobb coaching kérdés (Martin Wehrle), Coaching kézikönyv (Babak Kaweh)

Az "ügyfél" - Aki a life coach-csal szemben ül

Azt már írtam korábban, mennyire nem szimpatikus nekem ez a kifejezés. Ha meghallom ezt a szót, különböző képzetek megjelennek bennem, de egyik sem túl pozitív, pl. távolságtartás, hivatalosság, alá-fölérendeltség, kimértség, stb. Egyszóval mindaz, amit én egyértelműen NEM szeretnék a coaching során, hiszen egy egyenrangú, egymást partnernek tekintő, közvetlen és nyílt kapcsolatot kívánok.

Ha viszont azt mondom, légy a társam ebben a fejlődési folyamatban, legyél a vendégem nálam, beszélgessünk barátként, akkor viszont azt mondod, hogy oké, akkor inkább elmegyek a problémámmal a barátomhoz, majd ő lesz a lelki szemetesládám, ő majd ugyanúgy meghallgat, mint egy coach tenné, ráadásul fizetnem sem kell érte. Erről szó sincs, a life coaching jóval több, mint kiönteni a szívünket a másiknak, és jót panaszkodni a hűtlen pasinkról, szemét főnökről, elviselhetetlen kamaszgyerekről.

Tehát valahogy megint az arany középútnál lyukadtam ki, hogy egyszerre tudjak veled őszinte, baráti jellegű kapcsolatot kialakítani, mégis neked kérdéseimmel, gyakorlataimmal szakemberként segíteni.

Szóval rólad van szó most, aki ezt az írást is olvasod, és talán egy szép napon találkozni is fogsz velem. De vajon ki vagy te? Férfi vagy nő? Fiatal vagy idősebb? Városi szingli vagy falusi nagycsaládos anya? Vállalatigazgató vagy gyári munkás?

Amikor az írásról szóló kézikönyvből tanultam, az volt az egyik gyakorlat, hogy képzeljük el magunknak az ideális olvasót. Most pedig a coaching-tankönyv azt javasolja, alakítsak ki egy képet az ideális „coachee”-ról.

Első körben úgy képzeletem el, hogy az én ügyfeleim majd pont olyanok lesznek, mint amilyen én vagyok. Azaz negyven körüli, vidéki, gyermekes anyák. Hiszen ezt a világot ismerem, ezzel a korosztállyal tudok azonosulni, a hozzám hasonlók helyzetébe tudom magamat legjobban beleélni, az ilyen típusú emberek problémáját tudom leginkább megérteni, és rajtuk segíteni.

Aztán rájöttem, hogy kissé beszűkült a gondolkodásom. Ha eleget tanulok, képzem magamat, miért is ne tudnék foglalkozni nálam idősebb, fiatalabb, tőlem gyökeresen eltérő életmódot élő, más gondolkodású emberekkel?

Egyáltalán, én választok magamnak „ügyfelet”, vagy ő választ engem? Simán lehet, hogy egy férfi keres fel, mert azt érzi, egy nő empatikusabb. Vagy valaki az ifjú korosztályból jön hozzám, mert úgy véli, tapasztaltabb segítőre van szüksége. Elsőre persze úgy gondolom, nehezebb lenne ráhangolódni egy 60 éves felső-vezetőre vagy egy első szerelmes tinire, de mi ez a coaching, ha nem egy hatalmas kihívás?

És én minden kihívásnak állok elébe. Tehát: Bárkit elvállalok!

Később majd arról is fogok írni, milyen a nem-ügyfél.

Hol lehet velem találkozni? - Ha majd life coach leszek

Egyelőre még ugye tanulok, el kell végeznem a képzést, hogy jó szívvel kimondhassam magamról: life-coach vagyok. Most még csak amolyan autodidakta tanoncnak mondanám magamat, aki hivatalosan nem praktizál. Egyelőre csak az életben, a családom és a barátaim körében igyekszem ezt a segítő tevékenységet végezni.

Ám természetesen azon is jár már az agyam, hogy hol fogok majd később tudni találkozni azokkal, akik hozzám fordulnak. A lehető legjobb ugyanis a személyes együttlét. Milyen kellemes lenne kialakítani itthon egy kis szobácskát, nevezzük coach-room-nak, vagy terápiás helyiségnek akár. Még akár lenne is rá lehetőségem, mert a házunk bővítése után másutt lesz a hálónk, így lenne a házban egy Réka-szoba. De…

Egyrészt, itt szokott zsivajozni 5, azaz öt darab gyermek. Most elképzeltem, hogy épp nagyon belemerülünk valakinek a problémájába, és közben a fejünk fölött dübörög a csipet-csapat. Vagy gőzerővel dolgozunk egy cél-meghatározáson, és hirtelen kintről visítást vagy üvöltést hallunk. Szóval ez nem egy nyerő megoldás. Több éves terv, hogy a különálló kis rozoga házikót egyszer majd felújítjuk, és akkor az nemcsak vendégház meg buli-hely lesz, hanem az „ügyfeleim” fogadására is alkalmas hely. Egyelőre azonban épphogy megfelel tárolásra, nemhogy coaching-ülésekre!

Másrészt nincsenek hiú reményeim Nógráddal kapcsolatban. Ami az előnye, az a hátránya is. Szeretjük, hogy távol van a várostól, kint a természetben, ami a madárcsivitelés meg a fák miatt szuper, munka szempontjából viszont elég vacak. Még Vácról sem hiszem, hogy kijönne hozzám bárki, nemhogy Budapestről. Azt hiszem, be kell látnom, hogy valahol a fővárosban kell nekem a jövőben helyet találnom.

Felraktam egy felhívást nemrég, hogy helyet keresek, és erre kaptam is lehetőségeket, méghozzá pontosan kilencet. A legfontosabb kritériumok az alacsony áron kívül a Nyugati pályaudvarhoz való közelség és a tevékenységi körömhöz illő környezet voltak. Találtam is gyógyító-helyeket, kézműves-műhelyeket, életmódközpontot illetve jógastúdiót is. Ezek bejárása részemről nemsokára meg is kezdődik. A fotók alapján igencsak hangulatos termekről, szobákról lenne szó, némelyikük kifejezetten az én ízlésem szerint van berendezve és dekorálva. Persze ha a szívem mélyére nézek, akkor legideálisabb egy magam által bérelt (vásárolt, álom, álom, édes álom…) lakás volna, amit úgy alakíthatok ki, ahogyan csak szeretném, és akkor használhatok, amikor csak akarom. Egyszer bizisten eljutok idáig is…

A fentiekből gondolom kiderült már, hogy jómagam a személyes találkozást részesítem előnyben. Pedig sok coach van, aki az ügyfél időbeosztása vagy a nagy távolság miatt skype-on is vállal segítségnyújtást. Hmmm… Skype. Nekem valahogy olyan személytelen az egész! Amikor szemtől szemben vagyok a másikkal, akkor az sokkal meghittebb, jobban rá tudok hangolódni az illetőre, érzem az apró rezdüléseit is. De oké, ha az illető annyira elfoglalt vagy az ország másik felén lakik, legyen skype, de ez a max., ameddig elmennénk.

Mert képzeljétek, hogy vannak, akik telefonos tanácsadást is végeznek! Nekem szörnyű lenne, hogy nem látom az illető mimikáját, testtartását. Ehhez tudni kell, hogy az emberi kommunikáció 85%-a nem verbális, azaz a gesztusok, mozdulatok útján adjuk át közlendőnket a másiknak. Nem véletlen, hogy telefonban sokkal könnyebb összeveszni, mint élőben. Chat-en meg még könnyebb, ott még a másik hangsúlyait sem érezzük, hanghordozását sem halljuk. Telefon tehát kizárva, legfeljebb a következő találkozás megbeszélését vagyok hajlandó így intézni.

Remélem, nemsokára azzal a jó hírrel szolgálhatok, hogy megtaláltam azt a csodás kis helyet, ahol örömmel állok majd rendelkezésetekre.