Mint azt bizonyára észrevettétek, kezdtek nagyon megritkulni a posztok ezen a blogon. Bizony, itt is elérkezett a búcsú ideje.
Anno azért indítottam el a Réka Life Coach-ot, mert ezt választottam életem céljának. Azt hittem, a life coaching-ot fogom űzni hivatásomként. Lett egy honlapom, magánpraxist szerettem volna meg beindítottam a Nőszirmos csapatot.
Aztán nem lett az egészből semmi sem. A honlap a kutyát sem érdekelte. A marketing nem az erősségem, így nem kopogtattak nálam az ügyfelek. A Nőszirom megtartott egy szakmai, majd egy nyílt napot, aztán szép lassan elsorvadt.
Lett egy főállásom, tanítani kezdtem, a life coaching kikopott az életemből. Utána még egy ideig írogattam ide lelki életről szóló cikkeket, de szép lassan elment tőle a kedvem.
Úgyhogy búcsút intek itt neked, kedves olvasó, aki eddig követtél. A rólam szóló írásokat továbbra is megtalálod a Réka útján (rekautja.blogspot.com)
Isten áldjon!
Réka Life Coach
...életvezetési segítő, életút támogató...
2020. január 27., hétfő
2019. december 14., szombat
Karácsonyi idegbaj
A karácsony meghitt ünnep helyett egyre inkább idegbajt
jelent az emberek számára. Elhatároztam, hogy erről fog szólni a következő
poszt, mert aktuálisabb a téma, mint bármikor. Aztán gondoltam, megnézem,
tavaly ilyenkor miről is írtam, és meglepetten láttam, hogy kábé ugyanerről.
Majd rájöttem, hogy ezen semmi meglepő nincs. Még mindig, és egyre jobban igaz
az, hogy a karácsonyi készülődéstől az emberek nagy része inkább stresszes
hangulatba kerül, semmint ellazultba.
Tavaly az volt a cikkem középpontjában, hogy a nők veszik a
vállunkra az ünnepi készülődés nagy részét, vagy akár teljes egészét, és hogy
mekkora teher ez számukra. Életem eddigi részét is inkább a nők megsegítésének
szenteltem. Mostanság viszont rájöttem, hogy méltatlanul elhanyagoltam a
férfiakat, az apákat. Nem lehet úgy megoldani egy család problémáit, ha csak a
nők lelki gyógyításával foglalkozom, szegény férfiakat meg hanyagolom.
Tehát a mostani bejegyzés a hímneműekről is fog szólni. Mert ugyan ki viszi haza a fenyőfát? Ki
faragja bele a tartóba? Az ajándékok… nos, ez tényleg főleg a nők dolga, de
azért a feleségnek is venni kellene valamit, ami fantáziadúsabb egy parfümnél.
És a háztartás? Biztosan van férfi, aki kézbe veszi ilyenkor (is) a porszívót,
porrongyot. Képzeljétek, nálunk a férjem dolga az ablakpucolás.
Tény, hogy a nők hajlamosak arra, hogy elhiggyék, mert ezt
látták anyjuktól, nagyanyjuktól, hogy az ő dolguk ennek a sok tehernek a hátukon
cipelése. Úgy érzik, a férjek képtelenek ezeket a feladatokat normálisan
megoldani. Meglehet, hogy egy férfi másként díszítené fel a fát, és az is, hogy
gesztenyével töltött pulyka helyett pörkölt lenne a menü. Nem biztos, hogy
belekezdene egy karácsonyi énekbe, és lehet, hogy bejgli helyett cukrászdából
hozatna süteményt. Hát aztán?
Sok nő imádja a mártír szerepet, különösen az, akinek kevés
az önbizalma. Meglehet, hogy azért kevés, mert a férfi döngölte azt sárba,
meglehet, hogy ennek sokkal korábbi, több generációra visszanyúló gyökerei
vannak. Biztosan látta a szenvedő arcokat, mint én is a nagymamámét, hallotta a
végtelen lista felsorolását, hogy ő mennyit gürizik a családért. Meglepő, hogy
ugyanezt tolja ő is a férje meg a gyerekei arcába?
Tegnap bent jártam Budapesten. Kettős érzés kerített
hatalmába. Egyszerre volt szép és nyomasztó is. Fények, gyönyörű kézműves áruk
(büszkék lehetünk a magyar kézművesekre, csodákat alkotnak), finom illat, zene,
ünnepi fíling ezerrel. Másrészt rengeteg ember töltötte meg a sétálóutcákat és
a vásárteret. Mindenki, oké, minden második ember szelfizett a fényekkel a
háttérben. Kérdeztem is: Vajon látnak a szemükkel is, vagy csak a telefonjukon
keresztül? A vásárban a sok értékes kincs mellett tömeg, tülekedés, rohanás… Az
árak csillagászatiak. Múltkor láttam egy fotót a fb-on: egy szelet zsíros
kenyér lilahagymával 1250 (!!!) forint. Az ünnep évről évre egyre gyorsabb,
csillogóbb és drágább. Hová lehet ezt még fokozni? Egyáltalán kell?
Visszatérve a férfiakra: Tudom, hogy óriási rajtuk a nyomás.
Hogy az ünnepek költségét sok családban ők állják, míg a feleség anyaként,
háziasszonyként tartja a frontot. Mégis, próbálják meg ők is kivenni a részüket
ebből az egész óriási stressz-csomagból! Kapják kézen a gyereket, és menjenek
el együtt ajándékot venni anyának, nagyszülőknek, tesóknak. Adjanak egy-egy
szabadnapot a feleségüknek, aki ilyenkor el tud menni fodrászhoz,
kozmetikushoz, ki tudja lakkozni a sok mosogatástól szétázott körmeit, és
pakolással némileg ki tudja simítani a stressztől kialakult ráncait.
Amúgy mi lenne, ha nem is lenne ez akkora stressz?
Kétféleképpen tehetünk ezért, és az egyik a saját magunk irányába támasztott elvárások
csökkentése. A másik pedig a teendők, vásárolandók tényleges csökkentése. Minek
akkora fa, annyi ajándék, annyiféle ennivaló? Én például hiába mondom anyukámnak
évről évre, hogy nem kell megszakadnia, bőven elég egy-kétfajta süti, tavaly is
hozott kábé hétfélét. A család nálunk minden évben megszavazza a menüt, ami tavaly is rakott volt (rizses, cukkinis), idén is az lesz (rakott krumpli sokféle
sajttal), még akkor is, ha a nagylányom szerint az nem elég ünnepi. Szerintem
pont az az ünnepi, ami azzá teszünk, másrészt ezeket mindenki szereti. Elő
lehet készíteni, és míg érkeznek a vendégek, addig szépen a sütőben megsül.
Az ajándékok egy része most is kézzel készül (nem akarom
előre lelőni a poént, mivel az érintettek is olvassák a blogomat), és nem
nullázódik le a bankszámlánk attól, hogy sokezres ajándékokat vásárolunk. Minden
nap egy kis rákészülés, reggeli ajándék, díszítés, így szép fokozatosan kerül a
házzal együtt a mi lelkünk is ünnepi hangulatba. Egyszerűen nem vagyok hajlandó
arra, hogy az ünnepre való tekintettel síkideg legyek. És ti?
2019. november 26., kedd
Az út a cél
Egyik kedvenc filmem a Békés
harcos útja, ott hangzik el ez a címben szereplő ominózus mondat. Előtte persze
azt hiszi főhősünk, hogy a cél a lényeg – aztán nagyot csalódik. „Erre kellett
úgy felkészülnöm, hogy lássam?” kérdezi ingerülten a mesterétől, miután három
órán át mászott fel egy hegyre, azért, hogy egy követ találjon ott.
Volt már veled olyan, hogy nagyon
vártál egy eseményt, készültél is rá, és amikor elérkezett, örültél persze, de
rájöttél, hogy nem hozta meg azt az érzést, amire számítottál?
Vegyünk rögtön egy túrát, ha már
a filmben is kirándultak. Kiválasztod a célt, eltervezed az utat, becsomagolsz,
bandukolsz hosszú kilométereken keresztül, cipeled a batyud. Erdőkön haladsz keresztül,
mezőket szelsz át, sziklákat mászol, és a végén… Mondjuk elérsz egy kilátóhoz. Körbenézel,
hát, szép a látvány, hegyek, tavak, nem rossz, de… Ezért volt ez az egész?
Kérdezem én: jó volt a készülődés? Jó volt az erdőben látni az állatokat, a
réten virágot szedni, érezni a tested erejét a mászáskor?
Megkérdeztem egyszer a férjemet,
hogy ha helikopterrel felvinnék a Mont Everest-re, annak örülne-e, és ő nemmel
válaszolt. Azt mondta, az nem olyan, mintha ő maga ment volna fel. Ahhoz a
célhoz (és megkockáztatom, hogy minden célhoz) kell az erőfeszítés.
Tanulsz csomót egy vizsgára,
edzel sokat egy versenyre, vársz egy fesztiválra… Megkapod az ötöst, az érmet,
vége a koncertnek, és rájössz, hogy az egészhez kellett az is, ami azt
megelőzte.
Ismerkedsz valakivel a neten,
írogattok egymásnak, jönnek-mennek a fotók, cserélődnek az információk, egyre
közelebb kerültük egymáshoz. A mai világban ilyenkor hamar rövidre zárják a
dolgot, és személyesen találkoznak. Pedig mennyire jó húzni az ismerkedést! A
célhoz előbb-utóbb úgyis eljutsz, de kell az az édes-szenvedős várakozás is.
Emlékszel a Kis hercegből a
Rókára? „Ha például délután négykor érkezel majd, én
már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb
leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen
drága kincs a boldogság.” Vajon jó lenne, ha 4–kor csak úgy betoppanna a
Kis herceg?
Manapság a „mindent
akarok, de azt most rögtön” hozzáállás dívik. A gyerekek rögtön megkapják a
Barbie-t vagy a távirányítós autót, egyből le tudsz bármit tölteni, el tudsz
bárkit érni. Jó ez így?
Nem véletlen, hogy az adventi
időszak elején írtam meg ezt a cikket. Várakozol, készülődsz Adventi naptár,
ajándékok beszerzése, elkészítése, a ház kitakarítása, kicsinosítása, a fa
felállítása és feldíszítése, az ünnepi menü és a sütemények elkészítése… Aztán
ott az az egy (kettő, három) nap, a csúcspont, de vajon ha csak ez az egy nap
volna, ugyanúgy éreznéd magadat?
Főhősünk a filmjelenet végén
természetesen rájön a lényegre: „Az út az. Az út, ami boldoggá tesz. Nem a
végcél.”
2019. november 9., szombat
Semmittevés
Az emberek arra, aki látszólag nem csinál semmit, azt mondják:
Lustaság! Léhűtő! Naplopó!
Emlékszem, mikor kb. 10 évvel ezelőtt akkor még „csak”
négygyerekes anyaként egyik délután, az egész napos robotot követően lerogytam
a tornácra egy nyugágyra, csak úgy feküdtem, süttettem magamat a nappal, és
tényleg nem csináltam semmit. Aztán megérkezett a szomszédasszony, és konkrétan
közölte, hogy én lusta vagyok.
Való igaz, nem volt rám írva az előző órák, napok, sőt évek
tevékenysége, hogy milyen házimunkákat végeztem, és hogy miket csináltam a
gyerekekkel. De miért is kellett volna mentegetőznöm, magyarázkodnom egy másik ember
előtt?
Egyébként is: Mi alapján ítél meg valaki egy semmittevő
embert? Ki tudja, milyen az illető élete? Milyen volt az előző napja,
éjszakája? Milyen gondjai-bajai vannak?
Azt látod, hogy üldögél egy padon és elmélkedik… Simán
lehet, hogy az édesanyja haldoklik, és így igyekszik feldolgozni a közelgő
elvesztését. Esetleg lemerítette a sok kisgyerek zsivaja az óvodában, a sok
beteg ellátása a kórházban, az idősek gondozása.
Azt látod, hogy a strandon fekszik bikiniben (miközben a
gyerekekkel a nagymama vagy az apa játszik a vízben)… Rásütöd a „rossz anya”
bélyeget, ugye? Közben pedig lehet, hogy a baba egész éjjel sírt, a középsőnek
épp a foga fájt, a nagy pedig rosszat álmodott, így a „rossz anya” valójában
egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, és a strandon igyekszik kipihenni
magát.
Azt látod, hogy a vonaton kifelé mered az elsuhanó tájra…
Előfordulhat, hogy túlórázott, hogy a főnöke ráterhelt olyan feladatokat, amik
másra tartoztak volna, hogy a feje fölött lebeg az elbocsájtás réme, hogy
nyomasztja a mindennapos stressz.
Észrevettétek, hogy az ember a mindennapjai nagy részében
mindig csinál valamit? Tesz-vesz, pakolászik. Berak még egy adag mosást,
megstoppolja a lyukas zoknikat, letörli a polcokról a láthatatlan porcicákat. Beszélget
vagy chattel. A telefonját gyűri, zenét hallgat, tévét néz. A teste is
folyamatos aktivitásban van: rágja a rágót, nyomkodja a mobilját, dudorászik.
Nem véletlen, hogy a meditáció során először a testet kell
ellazítani, aztán az elmét elcsendesíteni. A „semmit teszek” állapotba kerülni nem
is olyan könnyű.
A semmitTEVés nagyon is hasznos TEVékenység. (Kicsit
ellentmondásos a mondat, de ugye értitek?) Pihen a test, pihen az agy.
Feldolgozódnak a sérelmek, megnyugszik a feszített elme, oldódnak a
konfliktusok. A semmittevés amiatt is hasznos, mert sokszor ez alatt jövünk rá
a minket foglalkoztató kérdések válaszaira, ekkor támadnak a legjobb
gondolatai, az „Aha!”-élmények nagy része ebben az állapotban születik.
És a gyerekek?
Vekerdy (Isten nyugosztalja) sokszor hívta fel
olvasói/hallgatói figyelmét a túlterhelt gyerekekre. Akiknek minden percét
beosztjuk. Akit plusz nyelvi korrepetálásra járnak, délután még zenét tanulnak
vagy edzésük van. Szegényeknek nincs egyetlen olyan pillanatuk sem, amikor nem
csinálnak semmit.
Ha egy gyerek véletlenül veszi a bátorságot, és nem csinál
semmit, rögtön ráripakodunk: Nincs mit tenned? Ábrándozik, és ez zavarja a
tevékeny felnőtteket. Csendes, és mi azon gondolkozunk, mi bánthatja, hogy nem
beszél. Ücsörög, és a szülei azon aggódnak, miért nem mozog.
Könyörgöm: Hagyjuk őket semmit tenni, és időnként engedjük
meg magunknak is bátran a semmittevést! Az én-idő egyik tökéletes része lehet
ez a meditatív, flow-állapot.
2019. november 1., péntek
Két tűz között
Voltál már olyan
helyzetben, amikor két fél közé szorultál? Amikor úgy érezted, két tűz között
vagy?
Nyilvánvalóan.
Az egyik kollégád szidja neked a másikat, a másik meg az egyiket. A gyerekeid
összevesznek, és arra kényszerítenek, hogy tégy köztük igazságot. A férjed/feleséged
és az anyósod/anyád. A főnököd és az egyik beosztottja. Az új párod és a
gyerekeid. A szüleid és unokáik (azaz a gyerekeid). Balos párt, jobbos párt. Kutyá(i)d és/vagy macská(i)d.
A listát a
végtelenségig lehetne bővíteni.
„Ugye, milyen
borzalmas X vagy Y? Ugye milyen szörnyen viselkedik? Ugye kiállhatatlan?
Ízléstelen? Ugye? Ugye?”
Amikor már a sokadik
ilyen helyzetbe kerülsz, óhatatlanul is elgondolkozol a motiváción. Miért
akarnak mások egy harmadik felet ilyen helyzetbe sodorni? Valószínűleg egyik
ok, hogy a panaszkodással igyekeznek energiát nyerni. Pláne, ha meg is kapják
tőled az egyetértésedet.
- X tényleg
iszonyatosan bunkó.
- Ugye? – Örül
Y, te meg nem mondod el neki, hogy ugyanennyire örült X, amikor te lelkesen
bólogattál, amint Y-t szidta neked.
A cél, hogy megkapják
a mondatot: „Igen, neked van igazad.”
Ezekben a
helyzetekben az a rossz, hogy:
- Úgy érezheted,
mindkét félnek igaza van a maga módján, és nem akarsz csak az egyik, vagy csak
a másik oldalra állni
- Bírói szerepre
kérhetnek fel akkor, amikor te egyáltalán nem akarsz döntéshelyzetbe kerülni
mások sorsa felett
- Nem ismerheted
a teljes igazságot, az eseményeket a két fél szemszögéből tudhatod meg, nehéz
fenntartani az objektivitást
- Tudod, hogy ha
az egyik mellé állsz, elveszíted a másik szimpátiáját, támogatását
Miért akarja
valaki, hogy neki mindig igaza legyen? Ez a kérdés nekem is szól, mert most
írás közben nemcsak középen láttam magamat, hanem sajnos X vagy Y helyében is.
Az ember egész
életében óhatatlanul is a nagy, egyetemes, kozmikus, isteni, akármilyen
igazságot keresi. Ha meghallja azt, hogy neki van igaza, olybá tűnhet, hogy ha
csak egy másodpercre is, de ő birtokolja annak a naaagy igazságnak legalább
egyetlen apró morzsáját. A természet, és ennek mintájára a társadalom is, akár
tetszik a mai demokratikus környezetben, akár nem, bizony hierarchikus. Nemcsak
együttérzésből, sajnálkozásból szerezhetünk energiát, hanem abból is, ha
legalább egy icipicit valaki fölé tudunk helyezkedni, ha bebizonyosodik, hogy
nála szebbek, okosabbak, kedvesebbek, bármilyenebbek vagyunk.
A két fél ebben
a küzdelemben ezért a kicsit magasabb pozícióért harcol, méghozzá a te
segítségeddel. Már persze ha felveszed a kesztyűt, és beszállsz te is ebbe a
küzdelembe. Ne feledd, ha bírói szerepet vállalsz, akkor is részese vagy ennek
az emberi színjátéknak!
Ha két tűz közé
szorulsz, az téged is megszorongat. Amikor ilyen helyzetbe kerülsz, tedd a
következőket:
- Igyekezz
mindkét oldalt egyformán, a tőled telhető legnagyobb pártatlansággal
meghallgatni
- Próbáld meg
mindkét félben a pozitívumokat látni
- A legeslegjobb
kívül maradni ezen az egészen. Ha jól kommunikálsz, akkor egyfajta
moderátorként
- Ha úgy érzed,
a harc túlmutat a képességeiden, a tűréshatárodon, akkor egyszerűen mondd ki a
varázsszót: Nem! Nem vagyok front!
2019. október 23., szerda
„Lájfkócsing” a suliban
Amikor tanárként kezdtem el dolgozni egy iskolában, már
sejtettem, hogy a life coaching-ról szőtt álmaiknak jó időre búcsút mondhatok.
Egy ideig még pörgettem a Nőszirom női life coach csapatot, voltak női körök
is, de egy idő után éreztem, hogy képtelenség összeegyeztetni egy főállást
(mellette a házimunkát meg a gyerekeket is) egy esetleges vállalkozással.
Csendes beletörődéssel vettem tudomásul, hogy ezek szerint
ez mégsem az én utam. Szeretem a tanítást, a gyerekeket, hát jó lesz ez nekem
így is. Aztán most, amióta osztályfőnök is lettem, rájöttem, hogy ez az ofőség
kész „lájfkócsing”.
Két területen is feltűnt, hogy gyakorlatilag „coach”-olás
történik az iskolában. Hiszen a life coachnig nem más, mint életvezetési
segítés. És hát azon kívül, hogy egy ember angolra, magyarra vagy matekra
okítja diákjait, emellett bizony (jó esetben) törődik a lelkükkel is.
Osztályfőnökként folyamatosan ezt teszem, tanítás előtt és
után, szünetekben, kiránduláson, de legerőteljesebben ofő-órákon. Nálunk
beszélgető-kör van, ahol leülünk a nagy szőnyegre, körben, van beszélő-bot,
aztán hajrá! Kommunikáció, konfliktus-kezelés, van itt minden, ami kell. Mindenki
elmondhatja a búját-baját, ami a szívét nyomja. Ezt a nevet is adtam ezeknek az
összejöveteleknek, a régi svéd gyerekversek mintájára: „Ami a szívedet nyomja”.
Ha az osztályfőnök olyan beállítottságú, ráadásul megvan
benne a kellő lelkesedés, még a családokkal is törődik. Ennek kiváló fóruma a
szülői megbeszélés (nem kedvelem az „értekezlet” szót), még inkább a
fogadó-óra. Tisztára "face to face" ülés az egész. Pedig könnyű lenne pár perc
alatt lezavarni az egészet, elmondanám, hogy Pistike már megint hármasra írta
meg a dolgozatot, ejnye-bejnye, Marcsika ügyeske, nagyon szorgalmasan tanul,
Józsika képességei nem túl jók, de sokat jelentkezik az órákon, Julcsikában viszont
csalódtam, mostanság magasról tojik a tanulásra. És a kedves anyuka (jórészt
anyukák vannak, nagy ritkán apukák) beszélgessen el azzal a vásott kölyökkel,
hasson oda, hogy az a rosszcsont viselkedjen már rendesen, hozza el a
felszerelését, írja meg a leckét, és tanuljon, tanuljon, tanuljon!
Viszont vannak olyan tanárok, akik igyekeznek megérteni a
gyerekek viselkedése mögötti mozgatórugókat, sőt. A családban uralkodó
viszonyokat is. Ha tudom, hogy Gézuka szülei épp válófélben vannak, nyilván
jobban értem, miért annyira hallgatag mostanság. Ha bizalmasan elmondják nekem,
hogy apuka kissé sokat iszik, máris jobban érthető Boris agresszivitása. Ha
kifakad egy szülő, hogy anyagi gondjaik vannak, még inkább nyitva tartom a
fülemet, nehogy csúfolják Béluskát a szegényes ruházata miatt. Vagy éppen ha
látom, hogy a szülő nagyon rongyrázó, akkor már értem, miért menőzik Zsuzsika
folyton azzal, nekik mennyi pénzük van.
Szeretem a „lájfkócsing” eme úgy fajtáját! Szerintem amúgy
szinte bárki szinte bármilyen munkahelyen alkalmazhatja a life coaching-ot, pl.
bankár az ügyféllel, fodrász a vendéggel, boltos a vevővel, stb. Mennyivel több
lelkileg egészséges ember volna, ha munkánk közben is törődnénk a kollégák
illetve a velünk kapcsolatba kerülők lelkével!
2019. október 12., szombat
Csúfolódás
Egy ideje iskolában
dolgozom tanárként, és az egyik leggyakoribb probléma, amivel találkozom, az a
csúfolódás. Azt veszem észre, hogy a gyerekek idejük legnagyobb részét azzal
töltik, hogy a másikat megfigyelik, és annak a gyengeségeit emelik ki. Jóval
több energiát fordítanak társaik hibáira, mint a saját belső világukra.
Kritizálnak, gúnyolódnak.
Aztán mikor tovább
gondoltam a témát, gyorsan rájöttem, hogy hiszen nincs is ez másképp a
felnőttek világában sem. Sokkal könnyebb szidni egy celebet, hogy milyen
csúnyán intézte a válását, mint hogy a saját válásunkat megoldjuk emberien.
Volt már, hogy láttam sztárok súlyát, alakját kritizáló kommenteket, és
kíváncsiságból rákattintottam a kommentelőre – aki természetesen sokkal
súlyosabb és rosszabb alakú volt, mint az adott sztár. Egyszerűbb valakinek
odamondani X politikusra, hogy megcsalta a feleségét, Y színészre, hogy hát
azért őt sem kíméli az idő vasfoga, mintsem szembenézni saját hibájával, és
beismerni, hogy bizony ő is kikacsintgat a házasságából, és neki is szaporodnak
a ráncai.
Én amolyan elemző típus
lettem mostanában, mindig megpróbálom megérteni az indítékokat. Nyomozok, hogy
a tettek mögött milyen okok húzódhatnak meg. Minek csúfolódik, gúnyolódik
valaki? És rájöttem, mondjuk nem kell hozzá túl nagy ész, hogy főleg azok az
emberek csinálják ezt, akik saját magukat alul értékelik, ezért szükségük van
arra, hogy (látszólagos) fölényüket másokkal szemben érzékeltessék. Tudatosan
vagy tudat alatt, ezek az emberek tökéletesen tisztában vannak saját
gyengéikkel, de azért foglalkoznak másokkal, hogy egyrészt a saját hibájukra ne
derüljön fény, vagy legalább is ne irányuljon túl nagy fókusz, másrészt hogy a
fölérendeltségből eredő hatalom-érzet plusz energiát adjon nekik.
Az emberi élet, ha le
akarnám egyszerűsíteni, puszta energia-áramlás, hol többlet van, hol hiány, az
energia hol természetesen és lágyan áramlik, hogy meg zúdul. Jobbik esetben
„magától”, a természetes rend következtében, rosszabbik esetben viszont külső
ráhatásokra. Vannak ezek az úgynevezett energia-vámpírok, akik sokféleképpen
nyerhetnek energiát, ha már nekik amúgy nem jut: agresszióval, panaszkodással,
faggatózással, mártírkodással, stb.
A csúfolódás az
energia-szipkázás egyik módja. Azt hinné az ember, hogy az ovi-suli után az
ember ezt kinövi, pedig dehogy, csak átalakítja gúnyolódássá, csúnya szóval
fikázássá. Sarkítva Magyarország tízmillió kritikus országa. Az osztályomban
igyekszem tudatosítani a gyerekekben, mennyivel jobb, ha a másik dolgai helyett
a magunkéra összpontosítunk, de biztosan nehéz lehet ezt megtenni egyik percről
a másikra, főleg ha anya, apa, nagyszülők, testvérek, szomszédok ellenkező
példát mutatnak. Talán az, ha elmondom nekik, hogy minden egyes csúfolódó
mondat az ő saját gyengeségeikről árulkodik, akkor, bízom benne, előbb-utóbb
csökken ezek száma.
A végére egy Kowa dalszöveg
jutott eszembe a témáról: „Csak az kritizál, akiben nincsen hála…”, illetve „Csinálja
jobban, akinek semmi nem jó!”
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)