Coach story 5. - Szandra és Balázs

Cipősarkak kopognak felfelé a lépcsőn. A férfi látványosan udvariaskodva engedi be maga előtt a nőt az ajtón.

A nő középmagas, de körömcipőt visel. Karcsú, jó alakú, és ezt az öltözéke is hangsúlyozza. Vajszínű kosztümkabátot, és hozzá illő nadrágot visel. Haját szőkés melírozott tincsekkel világosította ki. A fodrász tépettre vágta, sminkje eléggé erőteljes, a szeme alatti karikákon vastag alapozóréteg ül.

A férfi soványabb darab, az arca beesett. Nem túlságosan gondozott kör-szakállt visel. Egy szürkés garbó van rajta, amit a meleg ellenére végig magán is tart. Kékesszürke a kordnadrágja, amit széles bőröv fog össze.

Amikor a nő leül, a kabátkát leveszi magáról; a férfi színpadiasan ugrik oda, hogy lesegítse róla, majd az ölébe fekteti. Retikülje fehér műbőr, maga mellé rakja le.

A férfi a kisasztal mellé teszi le bőrtáskáját. Jó nagy távolságot tartva a nőtől foglal helyet a kanapén. Az egyik párnát is maguk közé rakja. Így mindketten a kanapé egy-egy csücskébe szorulnak.

- Miért vannak itt? - Jelentőségteljesen egymásra néznek, végül a nő szólal meg először:

- Válni akar!

A férfi szemöldöke felszalad, nyitná a száját, talán hosszasabb magyarázatra készül, de végül csak annyit mond:

- Ő akar válni.

- Na!

- Én ugyan nem. – Vonja meg a vállát a férfi. - Szerintem egész jól megvagyunk. Nem öljük egymást vagy ilyesmi.

- A jó kapcsolathoz tehát elég, ha nem ölik egymást a felek?

- Persze nem, de… Tudja, már semmi sem olyan, mint rég.

- Milyen volt rég?

- Figyelmes volt. Udvarias. Az évfordulókra virágcsokrot hozott, és mindig megittunk együtt egy üveg bort.

- Már ne is haragudj, de te ugyanúgy megfeledkezel az évfordulókról, mint én.

- Dehogy feledkezem meg! Csak mindig várom, hogy te lépj először. Te meg mostanában soha nem lépsz.

- Nincs kedvem.

- Nekem meg elegem van ebből a női szerepből. Mert mi a nő dolga? A kötelesség?

- Ez ön gondolja így?

- Nem, anyósom szajkózza ezt folyton. Mert ő húszévesen beleállt a család rabszolgájának szerepébe, és azóta se kecmergett ki belőle. Szerintem nem is fog. Nem is akar.

- A családjáért él, ennyi, ez miért olyan nagy baj?

- Nem él, hanem nyel. Tűr. De most komolyan, mindent a nő tűrjön el? A nő gátolja a fogamzást, ha kell, nyomassa tele magát hormonokkal, és a nő fogan meg, ha kell. A nő lesz terhes, nem várandós, terhes! Ő hányja végig az első három hónapot, neki lesznek visszerei, gyomorsava, ő lesz olyan a vége felé, mint egy bálna. Ő kínlódja végig azt a fél napot azokkal a borzalmas fájásokkal. És aztán az öröm helyett jön a depresszió.

- Maga így élte meg a terhességét és a szülését?

- Így hát. – válaszol helyette a férje. - Nem is igazán akarta ezt a gyereket.

- Imádom Matyit. De magamat is szeretem. Ez akkora bűn?

- Kétéves se volt még Matyi, amikor visszament dolgozni és bölcsödébe adta. Cserbenhagyta őt, gyakorlatilag lemondott róla.

- A bölcsőde nem jelent lemondást!

- Hány órát tölt távol a kisfiától?

- Négyet-ötöt. részmunkaidőben dolgozom az irodában.

- Mi az, ami még összetartja magukat? - A vállukat vonogatják, szinte ugyanabban a ritmusban. – Mi az, ami jó együtt?

- Hát… Talán a szex?

- A szex? – Kacag fel a nő. – Na ne röhögtess!

- Miért? Jó, nem?

- Ha engem kérdezel, akkor a válaszom: nem.

- De hát ezt eddig soha nem mondtad!

- Mert nem kérdezted!

- Eddig még soha nem beszélték meg a szexuális problémáikat?

- Nem, mert nincsenek is. – A férfi láthatóan pontot akar tenni a dolog végére.

- Há, há, há. – kacag a nő színpadiasan. - Oké, akkor lássuk csak. – Az ujján mutatja a számokat. – Egy. A szex eleve alig van. Kettő…

- Mert te soha nem akarod! Ahányszor közeledek hozzád, neked mindig valami bajod van vagy nem érsz rá. Épp megjött, sürgős munkád van, fáj a fejed, satöbbi, satöbbi.

- Hallgassuk végig Szandra listáját!

- Köszönöm. Tehát. Kettő, ha van, az is pocsék.

- Pocsék? – ütközik meg a férj. Hátát a támlának veti. – De… De hát te olyankor úgy élvezed!

- Mit látsz rajtam ilyenkor?

- Hát… Hogy szenvedélyesen ölelsz meg csókolsz… Sóhajtozol, sikoltozol…

- Na, akkor idefigyelj: - Szandra félig hanyatt dobja magát a karfára, és vonaglani kezd: - Óóó… - nyög kéjesen, - még… mmm…. igen, igen, csináld! Ah, ah, ah…! – Aztán hirtelen felül, kihúzza magát, visszazökken a szeretkező nő szerepéből a válni készülő nőébe. – Na? Így szoktam?

- Pontosan. – Hangzik a legtaglózott válasz.

- Szerinted ezt most élveztem?

- Persze, hogy nem, csak megjátszottad.

- Akkor?

- Te… Te meg szoktad játszani, hogy neked jó? – Szandra csak a vállát vonogatja, ami élhetően igent jelent. – De… De hát miért?

- Szandra, miért tesz úgy, mintha élvezné a szexet, miközben nem?

- Mert… mert akkor hamarabb szabadulok. – Odafordul a férjéhez a kanapén: - Csöppet se kívánlak már!

- Neked tuti van valami pasid!

- Dehogy van. Csak marhára meguntalak. Nálad unalmasabb férfit a Föld nem hordott még a hátán.