Az út a cél

Egyik kedvenc filmem a Békés harcos útja, ott hangzik el ez a címben szereplő ominózus mondat. Előtte persze azt hiszi főhősünk, hogy a cél a lényeg – aztán nagyot csalódik. „Erre kellett úgy felkészülnöm, hogy lássam?” kérdezi ingerülten a mesterétől, miután három órán át mászott fel egy hegyre, azért, hogy egy követ találjon ott.

Volt már veled olyan, hogy nagyon vártál egy eseményt, készültél is rá, és amikor elérkezett, örültél persze, de rájöttél, hogy nem hozta meg azt az érzést, amire számítottál?

Vegyünk rögtön egy túrát, ha már a filmben is kirándultak. Kiválasztod a célt, eltervezed az utat, becsomagolsz, bandukolsz hosszú kilométereken keresztül, cipeled a batyud. Erdőkön haladsz keresztül, mezőket szelsz át, sziklákat mászol, és a végén… Mondjuk elérsz egy kilátóhoz. Körbenézel, hát, szép a látvány, hegyek, tavak, nem rossz, de… Ezért volt ez az egész? Kérdezem én: jó volt a készülődés? Jó volt az erdőben látni az állatokat, a réten virágot szedni, érezni a tested erejét a mászáskor?

Megkérdeztem egyszer a férjemet, hogy ha helikopterrel felvinnék a Mont Everest-re, annak örülne-e, és ő nemmel válaszolt. Azt mondta, az nem olyan, mintha ő maga ment volna fel. Ahhoz a célhoz (és megkockáztatom, hogy minden célhoz) kell az erőfeszítés.

Tanulsz csomót egy vizsgára, edzel sokat egy versenyre, vársz egy fesztiválra… Megkapod az ötöst, az érmet, vége a koncertnek, és rájössz, hogy az egészhez kellett az is, ami azt megelőzte.

Ismerkedsz valakivel a neten, írogattok egymásnak, jönnek-mennek a fotók, cserélődnek az információk, egyre közelebb kerültük egymáshoz. A mai világban ilyenkor hamar rövidre zárják a dolgot, és személyesen találkoznak. Pedig mennyire jó húzni az ismerkedést! A célhoz előbb-utóbb úgyis eljutsz, de kell az az édes-szenvedős várakozás is.

Emlékszel a Kis hercegből a Rókára? „Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság.” Vajon jó lenne, ha 4–kor csak úgy betoppanna a Kis herceg?

Manapság a „mindent akarok, de azt most rögtön” hozzáállás dívik. A gyerekek rögtön megkapják a Barbie-t vagy a távirányítós autót, egyből le tudsz bármit tölteni, el tudsz bárkit érni. Jó ez így?

Nem véletlen, hogy az adventi időszak elején írtam meg ezt a cikket. Várakozol, készülődsz Adventi naptár, ajándékok beszerzése, elkészítése, a ház kitakarítása, kicsinosítása, a fa felállítása és feldíszítése, az ünnepi menü és a sütemények elkészítése… Aztán ott az az egy (kettő, három) nap, a csúcspont, de vajon ha csak ez az egy nap volna, ugyanúgy éreznéd magadat?

Főhősünk a filmjelenet végén természetesen rájön a lényegre: „Az út az. Az út, ami boldoggá tesz. Nem a végcél.”

Semmittevés

Az emberek arra, aki látszólag nem csinál semmit, azt mondják: Lustaság! Léhűtő! Naplopó!

Emlékszem, mikor kb. 10 évvel ezelőtt akkor még „csak” négygyerekes anyaként egyik délután, az egész napos robotot követően lerogytam a tornácra egy nyugágyra, csak úgy feküdtem, süttettem magamat a nappal, és tényleg nem csináltam semmit. Aztán megérkezett a szomszédasszony, és konkrétan közölte, hogy én lusta vagyok.

Való igaz, nem volt rám írva az előző órák, napok, sőt évek tevékenysége, hogy milyen házimunkákat végeztem, és hogy miket csináltam a gyerekekkel. De miért is kellett volna mentegetőznöm, magyarázkodnom egy másik ember előtt?

Egyébként is: Mi alapján ítél meg valaki egy semmittevő embert? Ki tudja, milyen az illető élete? Milyen volt az előző napja, éjszakája? Milyen gondjai-bajai vannak?

Azt látod, hogy üldögél egy padon és elmélkedik… Simán lehet, hogy az édesanyja haldoklik, és így igyekszik feldolgozni a közelgő elvesztését. Esetleg lemerítette a sok kisgyerek zsivaja az óvodában, a sok beteg ellátása a kórházban, az idősek gondozása.

Azt látod, hogy a strandon fekszik bikiniben (miközben a gyerekekkel a nagymama vagy az apa játszik a vízben)… Rásütöd a „rossz anya” bélyeget, ugye? Közben pedig lehet, hogy a baba egész éjjel sírt, a középsőnek épp a foga fájt, a nagy pedig rosszat álmodott, így a „rossz anya” valójában egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, és a strandon igyekszik kipihenni magát.

Azt látod, hogy a vonaton kifelé mered az elsuhanó tájra… Előfordulhat, hogy túlórázott, hogy a főnöke ráterhelt olyan feladatokat, amik másra tartoztak volna, hogy a feje fölött lebeg az elbocsájtás réme, hogy nyomasztja a mindennapos stressz.

Észrevettétek, hogy az ember a mindennapjai nagy részében mindig csinál valamit? Tesz-vesz, pakolászik. Berak még egy adag mosást, megstoppolja a lyukas zoknikat, letörli a polcokról a láthatatlan porcicákat. Beszélget vagy chattel. A telefonját gyűri, zenét hallgat, tévét néz. A teste is folyamatos aktivitásban van: rágja a rágót, nyomkodja a mobilját, dudorászik.

Nem véletlen, hogy a meditáció során először a testet kell ellazítani, aztán az elmét elcsendesíteni. A „semmit teszek” állapotba kerülni nem is olyan könnyű.

A semmitTEVés nagyon is hasznos TEVékenység. (Kicsit ellentmondásos a mondat, de ugye értitek?) Pihen a test, pihen az agy. Feldolgozódnak a sérelmek, megnyugszik a feszített elme, oldódnak a konfliktusok. A semmittevés amiatt is hasznos, mert sokszor ez alatt jövünk rá a minket foglalkoztató kérdések válaszaira, ekkor támadnak a legjobb gondolatai, az „Aha!”-élmények nagy része ebben az állapotban születik.

És a gyerekek?

Vekerdy (Isten nyugosztalja) sokszor hívta fel olvasói/hallgatói figyelmét a túlterhelt gyerekekre. Akiknek minden percét beosztjuk. Akit plusz nyelvi korrepetálásra járnak, délután még zenét tanulnak vagy edzésük van. Szegényeknek nincs egyetlen olyan pillanatuk sem, amikor nem csinálnak semmit.

Ha egy gyerek véletlenül veszi a bátorságot, és nem csinál semmit, rögtön ráripakodunk: Nincs mit tenned? Ábrándozik, és ez zavarja a tevékeny felnőtteket. Csendes, és mi azon gondolkozunk, mi bánthatja, hogy nem beszél. Ücsörög, és a szülei azon aggódnak, miért nem mozog.

Könyörgöm: Hagyjuk őket semmit tenni, és időnként engedjük meg magunknak is bátran a semmittevést! Az én-idő egyik tökéletes része lehet ez a meditatív, flow-állapot.

Két tűz között

Voltál már olyan helyzetben, amikor két fél közé szorultál? Amikor úgy érezted, két tűz között vagy?

Nyilvánvalóan. Az egyik kollégád szidja neked a másikat, a másik meg az egyiket. A gyerekeid összevesznek, és arra kényszerítenek, hogy tégy köztük igazságot. A férjed/feleséged és az anyósod/anyád. A főnököd és az egyik beosztottja. Az új párod és a gyerekeid. A szüleid és unokáik (azaz a gyerekeid). Balos párt, jobbos párt. Kutyá(i)d és/vagy macská(i)d. 

A listát a végtelenségig lehetne bővíteni.

„Ugye, milyen borzalmas X vagy Y? Ugye milyen szörnyen viselkedik? Ugye kiállhatatlan? Ízléstelen? Ugye? Ugye?”

Amikor már a sokadik ilyen helyzetbe kerülsz, óhatatlanul is elgondolkozol a motiváción. Miért akarnak mások egy harmadik felet ilyen helyzetbe sodorni? Valószínűleg egyik ok, hogy a panaszkodással igyekeznek energiát nyerni. Pláne, ha meg is kapják tőled az egyetértésedet.

- X tényleg iszonyatosan bunkó.

- Ugye? – Örül Y, te meg nem mondod el neki, hogy ugyanennyire örült X, amikor te lelkesen bólogattál, amint Y-t szidta neked.

A cél, hogy megkapják a mondatot: „Igen, neked van igazad.”

Ezekben a helyzetekben az a rossz, hogy:

- Úgy érezheted, mindkét félnek igaza van a maga módján, és nem akarsz csak az egyik, vagy csak a másik oldalra állni

- Bírói szerepre kérhetnek fel akkor, amikor te egyáltalán nem akarsz döntéshelyzetbe kerülni mások sorsa felett

- Nem ismerheted a teljes igazságot, az eseményeket a két fél szemszögéből tudhatod meg, nehéz fenntartani az objektivitást

- Tudod, hogy ha az egyik mellé állsz, elveszíted a másik szimpátiáját, támogatását

Miért akarja valaki, hogy neki mindig igaza legyen? Ez a kérdés nekem is szól, mert most írás közben nemcsak középen láttam magamat, hanem sajnos X vagy Y helyében is.

Az ember egész életében óhatatlanul is a nagy, egyetemes, kozmikus, isteni, akármilyen igazságot keresi. Ha meghallja azt, hogy neki van igaza, olybá tűnhet, hogy ha csak egy másodpercre is, de ő birtokolja annak a naaagy igazságnak legalább egyetlen apró morzsáját. A természet, és ennek mintájára a társadalom is, akár tetszik a mai demokratikus környezetben, akár nem, bizony hierarchikus. Nemcsak együttérzésből, sajnálkozásból szerezhetünk energiát, hanem abból is, ha legalább egy icipicit valaki fölé tudunk helyezkedni, ha bebizonyosodik, hogy nála szebbek, okosabbak, kedvesebbek, bármilyenebbek vagyunk.

A két fél ebben a küzdelemben ezért a kicsit magasabb pozícióért harcol, méghozzá a te segítségeddel. Már persze ha felveszed a kesztyűt, és beszállsz te is ebbe a küzdelembe. Ne feledd, ha bírói szerepet vállalsz, akkor is részese vagy ennek az emberi színjátéknak!

Ha két tűz közé szorulsz, az téged is megszorongat. Amikor ilyen helyzetbe kerülsz, tedd a következőket:

- Igyekezz mindkét oldalt egyformán, a tőled telhető legnagyobb pártatlansággal meghallgatni

- Próbáld meg mindkét félben a pozitívumokat látni

- A legeslegjobb kívül maradni ezen az egészen. Ha jól kommunikálsz, akkor egyfajta moderátorként

- Ha úgy érzed, a harc túlmutat a képességeiden, a tűréshatárodon, akkor egyszerűen mondd ki a varázsszót: Nem! Nem vagyok front!