A karácsony meghitt ünnep helyett egyre inkább idegbajt
jelent az emberek számára. Elhatároztam, hogy erről fog szólni a következő
poszt, mert aktuálisabb a téma, mint bármikor. Aztán gondoltam, megnézem,
tavaly ilyenkor miről is írtam, és meglepetten láttam, hogy kábé ugyanerről.
Majd rájöttem, hogy ezen semmi meglepő nincs. Még mindig, és egyre jobban igaz
az, hogy a karácsonyi készülődéstől az emberek nagy része inkább stresszes
hangulatba kerül, semmint ellazultba.
Tavaly az volt a cikkem középpontjában, hogy a nők veszik a
vállunkra az ünnepi készülődés nagy részét, vagy akár teljes egészét, és hogy
mekkora teher ez számukra. Életem eddigi részét is inkább a nők megsegítésének
szenteltem. Mostanság viszont rájöttem, hogy méltatlanul elhanyagoltam a
férfiakat, az apákat. Nem lehet úgy megoldani egy család problémáit, ha csak a
nők lelki gyógyításával foglalkozom, szegény férfiakat meg hanyagolom.
Tehát a mostani bejegyzés a hímneműekről is fog szólni. Mert ugyan ki viszi haza a fenyőfát? Ki
faragja bele a tartóba? Az ajándékok… nos, ez tényleg főleg a nők dolga, de
azért a feleségnek is venni kellene valamit, ami fantáziadúsabb egy parfümnél.
És a háztartás? Biztosan van férfi, aki kézbe veszi ilyenkor (is) a porszívót,
porrongyot. Képzeljétek, nálunk a férjem dolga az ablakpucolás.
Tény, hogy a nők hajlamosak arra, hogy elhiggyék, mert ezt
látták anyjuktól, nagyanyjuktól, hogy az ő dolguk ennek a sok tehernek a hátukon
cipelése. Úgy érzik, a férjek képtelenek ezeket a feladatokat normálisan
megoldani. Meglehet, hogy egy férfi másként díszítené fel a fát, és az is, hogy
gesztenyével töltött pulyka helyett pörkölt lenne a menü. Nem biztos, hogy
belekezdene egy karácsonyi énekbe, és lehet, hogy bejgli helyett cukrászdából
hozatna süteményt. Hát aztán?
Sok nő imádja a mártír szerepet, különösen az, akinek kevés
az önbizalma. Meglehet, hogy azért kevés, mert a férfi döngölte azt sárba,
meglehet, hogy ennek sokkal korábbi, több generációra visszanyúló gyökerei
vannak. Biztosan látta a szenvedő arcokat, mint én is a nagymamámét, hallotta a
végtelen lista felsorolását, hogy ő mennyit gürizik a családért. Meglepő, hogy
ugyanezt tolja ő is a férje meg a gyerekei arcába?
Tegnap bent jártam Budapesten. Kettős érzés kerített
hatalmába. Egyszerre volt szép és nyomasztó is. Fények, gyönyörű kézműves áruk
(büszkék lehetünk a magyar kézművesekre, csodákat alkotnak), finom illat, zene,
ünnepi fíling ezerrel. Másrészt rengeteg ember töltötte meg a sétálóutcákat és
a vásárteret. Mindenki, oké, minden második ember szelfizett a fényekkel a
háttérben. Kérdeztem is: Vajon látnak a szemükkel is, vagy csak a telefonjukon
keresztül? A vásárban a sok értékes kincs mellett tömeg, tülekedés, rohanás… Az
árak csillagászatiak. Múltkor láttam egy fotót a fb-on: egy szelet zsíros
kenyér lilahagymával 1250 (!!!) forint. Az ünnep évről évre egyre gyorsabb,
csillogóbb és drágább. Hová lehet ezt még fokozni? Egyáltalán kell?
Visszatérve a férfiakra: Tudom, hogy óriási rajtuk a nyomás.
Hogy az ünnepek költségét sok családban ők állják, míg a feleség anyaként,
háziasszonyként tartja a frontot. Mégis, próbálják meg ők is kivenni a részüket
ebből az egész óriási stressz-csomagból! Kapják kézen a gyereket, és menjenek
el együtt ajándékot venni anyának, nagyszülőknek, tesóknak. Adjanak egy-egy
szabadnapot a feleségüknek, aki ilyenkor el tud menni fodrászhoz,
kozmetikushoz, ki tudja lakkozni a sok mosogatástól szétázott körmeit, és
pakolással némileg ki tudja simítani a stressztől kialakult ráncait.
Amúgy mi lenne, ha nem is lenne ez akkora stressz?
Kétféleképpen tehetünk ezért, és az egyik a saját magunk irányába támasztott elvárások
csökkentése. A másik pedig a teendők, vásárolandók tényleges csökkentése. Minek
akkora fa, annyi ajándék, annyiféle ennivaló? Én például hiába mondom anyukámnak
évről évre, hogy nem kell megszakadnia, bőven elég egy-kétfajta süti, tavaly is
hozott kábé hétfélét. A család nálunk minden évben megszavazza a menüt, ami tavaly is rakott volt (rizses, cukkinis), idén is az lesz (rakott krumpli sokféle
sajttal), még akkor is, ha a nagylányom szerint az nem elég ünnepi. Szerintem
pont az az ünnepi, ami azzá teszünk, másrészt ezeket mindenki szereti. Elő
lehet készíteni, és míg érkeznek a vendégek, addig szépen a sütőben megsül.
Az ajándékok egy része most is kézzel készül (nem akarom
előre lelőni a poént, mivel az érintettek is olvassák a blogomat), és nem
nullázódik le a bankszámlánk attól, hogy sokezres ajándékokat vásárolunk. Minden
nap egy kis rákészülés, reggeli ajándék, díszítés, így szép fokozatosan kerül a
házzal együtt a mi lelkünk is ünnepi hangulatba. Egyszerűen nem vagyok hajlandó
arra, hogy az ünnepre való tekintettel síkideg legyek. És ti?