2019. május 30., csütörtök

Coach story 3. - Eszter, a mártír-anya


Óvatosan nyomja meg a kaputelefont, épphogy csak csippen egy kicsit. Amikor felér, hosszasan csiszatolja a cipője talpát a lábtörlőn. A résnyire nyitott ajtón még külön kopog egy kicsit, utána lép csak be.
Majdnem negyven éves, de olyan a tekintete, mint egy riadt kisgyereknek. Sötétbarna, egyenes szálú haját egyszerű kontyba tűzte fel. Már vegyült a barna tincsek közé néhány ősz hajszál. Arcán semmi smink, tekintete emiatt kicsit üresnek tűnik. Ruházata egyszerű: barna kötött kardigán, zöld szövetszoknya. Táskáját az ölében mintegy pajzsként tartja a teste előtt.
Elnézést kér a lehetetlen időpontért. Magyarázza, mi mindent KELL megcsinálnia még délelőtt: mosás, főzés, takarítás, satöbbi. Aztán délután: gyerekek, edzés, zeneóra, készülés a felvételire…
Az anyai feladatok a kötelességei. Véleménye szerint ő nem dolgozik semmit.
Nagymama szerint pocsékul neveli a gyerekeit, mert igény szerint szoptatott és hordozott. Ahelyett, hogy hagyta volna őket sírni, hadd edződjön a tüdejük. Cumisüveg kell nekik, fél évesen pörkölt és járóka.
Amióta meg nagyobbak: zongora helyett külön angol kellene a kicsinek, a karatétól túl agresszív a középső, a nagyot meg a gyakorlóba kell beíratni, matektagozatra. Nagymamánál makulátlan a rend és a tisztaság. Nála még a padlóról is lehet enni. Eszter nem akar a padlóról enni!
A férj manager, későn ér haza, sokat túlórázik, nem brillírozik az apa-szerepben.
Eszter főállású anyaságija lejárt, nem tudja, mit kezdjen magával. Korábban napközis tanár volt, de mostanra kicsit besokallt a gyerekektől. 
Amikor megpróbáljuk körbejárni, mi is érdekli igazán, folyton zsákutcákba futunk. Az se tudja, mi az a szabadidő. Csakis a háztartás és a gyerekek. Nincs én-idő, nincs mi-idő. Az elmúlt másfél évtizedben nem foglalkozott semmivel csak úgy a maga kedvéért. Azt se tudja már, ki is ő…
A házi feladatot egy koszos papír-zsebkendőre írja fel…


2019. május 23., csütörtök

Coach story 2. - Béla, a bizonytalan


Ismét következzék egy vagy igaz, vagy kitalált történet:
Amikor a life coach képzésre jártam, volt egy olyan feladat, hogy képzeljük el a saját célközönségünket. Vajon milyen lesz a nagybetűs ÜGYFÉL? Azt hittem, jó a fantáziám, de az álom-ügyfelet valahogy pont olyasminek képzeltem el, mint amilyen én vagyok. Negyvenes korosztály, vidéken él, több gyermeke van, válás után kezdte újra az életét, önmegvalósítás útját járja, stb. És persze nő.
Ehhez képest a legelső ember, aki felkeresett engem, egy férfi volt. Inkább srác, a húszas éveinek közepén, Budapestről. Megmondom őszintén, az első pár percben kicsit kétségbe is voltam esve, hogy vajon mit fogok majd kezdeni vele. Bizonytalanságom elillant az ő bizonytalansága láttán.
Görnyedten ült le velem szemben, szemét lesütötte, kezeit tördelte. Amikor megkérdeztem, miért jött el hozzám, akkor a velős válasz az volt, hogy romokban az élete. 
Nem volt nemhogy saját ingatlanja, de olyan albérlete sem, ahol egyedül él – gyakorlatilag egy átjáró-házban lakott. A munkájával teljesen elégedetlennek tűnt. Kevés fizetés, csekély motiváció, nulla előrelépési lehetőség.
Vidéken élő szüleivel nagyon megromlott a kapcsolata, és testvérével sem támogatták egymást. Igazi barátja nem volt, a jó haverokat is egy kezén meg tudta számolni. A szerelem pedig… Nos, állítólag csak egyszer volt olyan, igazából plátói. Nem kérdeztem rá konkrétan, de úgy jött le, mintha még szűz lenne.
Nem tudott ezek közül egy olyat választani, ami a leghangsúlyosabb probléma. Számba próbáltuk venni, melyik gödörből hogyan tudna kikecmeregni, de döntésképtelennek tűnt. Minden megoldási javaslatra talált választ, hogy az miért nem valósítható meg. Béla nemcsak bizonytalan volt, de a kifogások embere is.
Nem igazán jutottunk dűlőre egymással. És úgy éreztem, mintha egy helyben toporognánk, ő azonban szemlátomást elégedettnek tűnt.
Az egy óra végeztével kívülről érzékelhető változásokat vettem észre rajta. Kihúzta magát, egyenes lett a testtartása, többet nézett a szemembe, erőteljesebbé vált a hangja. És néha elnevette magát.
Soha többé nem tért vissza hozzám.
És valahogy úgy adta a sors, hogy a következő emberem is ilyen sokfelé szétesős lett, csak nőneműben. Róla majd a következő bejegyzésben írok.

2019. május 12., vasárnap

Coach-story 1. - Nóri munkát vált

Egy sorozatot indítok most el a blogon. Olyan történeteket osztok meg veletek, amelyek vagy valóságosak, vagy akár valóságosak lehetnének. Soha nem fogom nektek elárulni, mennyi belőlük a realitás és mennyi a fikció. 

Az első történet szereplője fiatal lány, nevezzük Nórinak. Huszonéves, nemrég végezte el az egyetemet. Az intézményt először jó választásnak érzi, a szakot már nem. Szinte az elején tudja, hogy mást kellett volna tanulnia. Becsületből azért elvégzi, de nem jó szájízzel. De hát ő amolyan jó kislány, aki mindig megfelel az elvárásoknak.
Az első munkahelyén nem találja a helyét. Először ő lesz a lóti-futi, aztán a gyengekezű főnök egyre több feladatot ró ki rá, mert hát ugye teher alatt nő a pálma. Nóri sok új dolgot tanul, és élvezi a kihívásokat. Az viszont nem tetszik neki, hogy a feladatokkal párhuzamosan nem nő az elismerése. Egyrészt anyagiakban, másrészt felelősségben. Azaz körülbelül úgy néz ki a dolog, hogy mindent ő csinál, de több pénzt nem kap érte, és felelősségteljes döntéseket se hozhat.
Amikor eljön hozzám, már érlelődik benne a munkahely-váltás gondolata. Elmondja, hogy milyen korábbi tapasztalatai vannak, és ebből milyen tanulságokat von le. Keresünk a múltjában olyan példákat, ahol akadályokon sikerrel lépett át. Elhatározza, hogy elkezdi nézegetni az álláshirdetéseket.
Amikor másodjára találkozunk, a nagy hírrel fogad, miszerint otthagyta a munkahelyét. Érezhető rajta a felszabadultság a múlt terhei alól, de a bizonytalanság is a jövőjével kapcsolatban. Számba vesszük a lehetőségeit, az erőforrásait, és azt is, hogy az esetleges felmerülő nehézségeket hogyan tudja majd leküzdeni. Elküldi néhány helyre az önéletrajzát.
Harmadik alkalommal mintha kicserélték volna. Láthatóan magabiztosabb, határozottabb. Megfogalmazza a célt, hogy milyen munkát szeretne végezni, milyen munkahelyen szeretne dolgozni. Kettő alternatíva kristályosodik ki, egyik a szívének kedvesebb, másikat az esze súgja. Megegyezünk, hogyan lehetne a kettőt kombinálni. Kidolgozunk egy pontos tervet, milyen úton-módon érheti ezt el. A legvégén egy HR-es ismerősömet ajánlom neki.
- Szerinted hogyan folytatódik a történet?

Anyák napja


Mindig is azt mondogattam, hogy mekkora marhaság az Anyák napját bevinni az iskolába. Eleve nem kedvelem az ilyen kijelölt ünnepeket, hogy akkor most az év egyetlen napján figyeljünk oda az anyákra (gyerekekre, rákbetegekre, állatokra, stb.). Az anyukákat az év minden napján szeretjük és pont. De ha már ünnep, akkor miért nem elég az, ha a gyerek otthon köszönti az édesanyját? Mi köze van ehhez az osztálytársaknak meg a tanároknak?
Aztán rájöttem, hogy ehhez kell apuka is, aki felhívja rá a gyerek figyelmét, noszogatja, segít neki ajándékot készíteni, együtt szerzi be vele a virágot, ilyesmi. Nálunk figyelmes apuka híján ez nem valósult meg, így a gyerekeim sok-sok éven át, míg magántanulók voltak, nem igazán köszöntöttek fel eme jeles napon.
Aztán iskolába kerültek, és a sok nyűg mellett jöttek az anyák napi ünnepségek. Hiába a korábban már taglalt elvem, természetesen elmentem, mert hát a gyerekeim nekem készültek, miattam gyakoroltak.  Jó volt látni, hogy a máskor nagyszájú kamaszok most mennyire izgultak. Nagyon tetszett a titkolózás, a meglepetések készítése, és az, hogy vegyítették a megható és vicces részeket. Mert hát ilyen az anyaság is, nem? Hol csupa móka-kacagás, hol meg idegbaj. Természetesen elérzékenyültem, el is sírtam magamat („Ááá, láttam a tanárnőt sírni!”).
Az IGAZI Anyák napján pedig: készítettek nekem lángost és salátát, elmosogattak és kiteregettek helyettem, megmasszíroztak… Enyém volt a nap! Tehát Réka-elv törölve, Anyák napja jöhet bárhol, bármikor!