Az idősebb
férfi lép be először, padlóra szegezett tekintettel. Magas, szikár, csontos.
Kopottas, barnás öltöny van rajta, fehér inggel, meghatározhatatlan színű
nyakkendővel. Ábrázata olyan, mintha a saját temetésére jött volna.
Az idősebb nő
ódivatú ruhát visel. Sötétkék dzsörzé anyagból varrták, gallérja és díszzsebe
fehér. Eléggé molett a hölgy, még a bővebb szabású ruha is feszül rajta
itt-ott. Haja dauerolt, rövidre vágott, valaha talán rozsdabarna lehetett, most
már erőteljesen őszül. Zavartan mosolyog, kacarászik. Egymás mellé ülnek le a
kanapéra.
A fiatal fiú
érdeklődve néz körül a szobában, odalép a festményekhez, megszemléli őket.
mintha nem is tartozna kettőjükhöz. Az öltözéke: lezser kockás ing, koptatott
farmer, és sportcipő, ami talán soha nem látott még cipőkefét. Haja pedig olyan
kócos, amin rég szántott át hajkefe.
Ha ők ketten
összehúzódnának, a fiú akár kettejük közé is elférne a kanapéra. Kicsit
tétovázik, de aztán inkább a rézsútosan álló fotelt választja.
A: Megmondom
őszintén, ha nem vázolták volna fel a helyzetet egy pár szóval a telefonban,
akkor most azt hinném, hogy apa, anya, és gyermeke ül itt.
J: Pedig mi
mind testvérek vagyunk…
L: Mi, - nyomja
meg a szót a férfi, - mi ketten édestestvérek vagyunk. Ő, - mutat, szinte vádlón
Ádámra, - ő csak a mostohatestvérünk.
J: Lacikám… -
teszi nyugtatóan a kezét a nő a férfiéra, de ő elrántja azt. – Látja,
kedveském, hogy milyen? Ezért is jöttünk ide. Mert képtelenek vagyunk
megegyezni az örökségen.
A: Akkor ez
valami tévedés lesz, én nem vagyok ügyvéd!
J: Tudjuk. A
Telekiék ajánlották magát, hogy az ő családi gubancaikat is maga oldotta meg.
Talán a miénkkel is sikerrel jár.
L: Képtelenség.
– Mordul fel a férfi az orra alatt. - Miatta halt meg az anyánk!
A: Hogyhogy?
L: Anyánk
eléggé fiatalon szült minket kettőnket. A tizennyolcat sem töltötte be, mikor
én megszülettem, és 20 éves volt, mikor Jolika. Aztán viszont eltelt több mint
két évtized. Anyánk majdnem 45 évesen lett várandós vele. – Megint rámutat, nem
nevezi néven.
J: Sok volt a
szüleink között akkoriban a feszültség. Annak tudtuk be, hogy Anya vacakolt
rajta, megtartsa-e a babát vagy sem Végül is vállalta.
L: A baba
egészségesen megszületett, de anyánk hirtelen rosszul lett. Ömleni kezdett
belőle a vér, aztán el is ájult. Nem is tért magához többé, fél óráig küzdöttek
az orvosok az életéért, de nem tudták megmenteni.
A: Ez borzalmas
lehetett, viszont lett egy testvérük.
L: Na ja! Van
egy jó hírem meg egy rossz. Megszületett kisöcsétek, de édesanyátok meghalt? El
tudja ezt képzelni?!
A: Kérem..
L: Várjon, mert
még nem értünk a történetünk végére! – emeli fel az ujját László. - Szeretett
édesapánk élete 73. évében, hosszan tartó, méltósággal viselt betegségben
nemrégiben elhunyt. – Mintha egy gyászjelentés szövegét mondaná. – A fájdalom
után meg kellett tennünk a szokásos intézkedéseket, temetés, stb. hagyatéki
tárgyalás. Megmondom őszintén, hidegzuhanyként ért minket… Természetesen nem
akarok kapzsinak tűnni. Mindketten felépítettünk egy-egy házat, családunk van,
ott lakunk a faluban. Jolika az alvégen, én a felvégen. Ő meg középen. Ő –
mutat Ádámra – Apával élt, ő volt a kis kedvenc… De azért joggal remélhettünk
igazságos elosztást. Hogy ha három gyereke volt, akkor háromfelé is ossza a
vagyonát. De nem! Ő örökölt utána mindent! A házat, a telket, a bútorokat… Mi
maradt nekem apám után? A pecsétgyűrűje, ez az egy, amit direktben rám hagyott,
Jolikára meg anyánk arany-nyakláncát. A többi, ingatlan és ingóság, mint övé…
A:
Változatlanul szólok, hogy nem ügyvéd vagyok, nem tudok peres ügyben segíteni…
L: Várjon, a történetnek még mindig nincs vége. – emeli
fel újra a mutatóujját. - Most jön a csattanó. (folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése