A családi dráma folytatódik...

László, Jolán és Ádám - folytatás:

L: Pakolásztuk apám holmiját, selejteztünk, ahogy ott rendezgetjük az iratait, egy naplót találtunk.

J: Érdekes, apánk soha nem írt naplót, legalábbis mi sose láttuk. Tollat is alig vett a kezébe, idősebb korában nagy ritkán megfejtett egy-egy keresztrejtvényt…

L: Ott volt egy napló, az 1990-91-es évekből. Se előtte, se utána. És hogy mi történt ekkor? A várandósság, a szülés és anyám halála. Az utolsó bejegyzése így szól: „Az én egyetlen szerelmem angyallá lett ma…” Na de előtte… Fény derült egy nagy titokra, hogy azokban az időkben anyánknak volt egy szeretője! Ismertük is, néha járt is nálunk, a Józsi, falubélink, iskolatársa. Mi nem gyanakodtunk semmire. Apánkkal mintha még haverságban is lettek volna.

J: Apánk furcsa egykedvűséggel törődött bele a helyzetbe. Azt írta, az idő majd mindent meggyógyít, hadd élje ki magát anyánk, soha nem volt igazi fiatalsága, most megbolondult egy kicsit, de majd csak megjön az esze, és elmarad a Józsi.

L: A szüleink a mi születésünk után húsz évig éltek házaséletet, de nem lett újabb gyerek.

J: Már ha egyáltalán éltek, Lacikám!

L: Erre bejön a képbe ez a szerető, és rögtön megfogan. Szerintünk nem is apánké a gyerek!

A fiú most először kapja fel a fejét.

J: Azt nem állítjuk persze, hogy ez biztosan így van, de a gyanú befészkelte magát a gondolatainkba.

L: Követelem, hogy csináltass genetikai vizsgálatot!

Á: Az örökséget akarod?

L: Nem az örökséget akarom! Elégtételt akarok!

Á: Apánk engem a sajátjaként szeretett, ő nevelt fel, miért akarsz 27 év után mindent megbolygatni?

L: Ő nevelt fel? Éjjel-nappal dolgozott. Jolika gondozott téged, naponta átjárt, pedig ott volt a maga családja, a saját gyerekei.  Én is támogattalak, anyagilag, pedig… Gyűlöltelek!

Á: Újra kérdezem: Miért bolygatod fel a múltat?

A: A múlttal fontos dolog foglalkozni, de csak addig, míg segítségével megértjük a jelent. Benne ragadni már nem annyira szerencsés. László, maga 27 éve hordozza magában ezt a sérelmet? Mi jelentene magának kellő elégtételt? Sem az anyja, sem az apja nem fog feltámadni.

Á: Nemrég felkerestem ezt a férfit, ezt a Józsefet. Nem éreztem iránta az égvilágon semmit. Se dühöt, hogy felcsinálta anyámat, hiszen ehhez nyilvánvalóan ketten kellettek. A gyermeki érzések sem öntöttek el hirtelen, hogy lehet, hogy ő az apám. Először tagadta az egészet. Amikor mondtam neki, hogy ott a bizonyíték, az a napló, akkor beismerte, hogy igen, rövid ideig volt köztük valami. Alig emlékezett rá. Valószínűleg nem Anya volt neki az egyetlen. Pár alkalom volt, csak szex és más semmi… Ott képeltem volna fel legszívesebben. Anyám akkor egy időre beleszeretett ebbe a férfiba, örömmel várta a gyerekét – ez meg nem is emlékezett rá. De aztán visszafogtam magamat. Tulajdonképpen nem is értem, minek mentem oda, mit is vártam ettől a találkozástól.

L: Te sem emlékszel rá!

Á: Hogy emlékeznék? Megszülettem – meghalt. Mi maradt nekem belőle? Ti legalább ismertétek! Nektek legalább volt anyátok huszonöt évig! Fel tudott titeket nevelni kisbaba korotoktól egészen a felnőtt korotokig. Még az első unokáit is láthatta, Jolika, a te lányodat is, fiadat is, meg Laci, a te fiad is nem sokkal a halála előtt született, hiszen pont annyi idős, mint én. Vicces, én és az unokaöcsém egyidősek vagyunk… - neveti el magát, aztán elszontyolodik. - Engem még a karjaiba se vehetett! Mit irigyeltek tőlem? Azt a szaros házat? Eladom, aztán odaadom nektek a jussotokat, és akkor béke lesz. Én meg albérletbe költözöm, mert abból úgyse tudok magamnak még egy fészert sem venni.

A: László, akkor komolyan béke lesz az ön lelkében, ha megkapja azt a pár millió forintot?

L: Dehogy lesz. Ez nem a pénzről szól.

A: Hanem miről?

L: Az igazságról!

A: Azt már soha nem fogják megtudni. A küzdelem, a harc ilyenkor nem sokat ér. A megbocsájtás viszont ilyen helyzetekben üdvözítő tud lenni.

Coach story 6. - Családterápia

Az idősebb férfi lép be először, padlóra szegezett tekintettel. Magas, szikár, csontos. Kopottas, barnás öltöny van rajta, fehér inggel, meghatározhatatlan színű nyakkendővel. Ábrázata olyan, mintha a saját temetésére jött volna.

Az idősebb nő ódivatú ruhát visel. Sötétkék dzsörzé anyagból varrták, gallérja és díszzsebe fehér. Eléggé molett a hölgy, még a bővebb szabású ruha is feszül rajta itt-ott. Haja dauerolt, rövidre vágott, valaha talán rozsdabarna lehetett, most már erőteljesen őszül. Zavartan mosolyog, kacarászik. Egymás mellé ülnek le a kanapéra.

A fiatal fiú érdeklődve néz körül a szobában, odalép a festményekhez, megszemléli őket. mintha nem is tartozna kettőjükhöz. Az öltözéke: lezser kockás ing, koptatott farmer, és sportcipő, ami talán soha nem látott még cipőkefét. Haja pedig olyan kócos, amin rég szántott át hajkefe.

Ha ők ketten összehúzódnának, a fiú akár kettejük közé is elférne a kanapéra. Kicsit tétovázik, de aztán inkább a rézsútosan álló fotelt választja.

A: Megmondom őszintén, ha nem vázolták volna fel a helyzetet egy pár szóval a telefonban, akkor most azt hinném, hogy apa, anya, és gyermeke ül itt.

J: Pedig mi mind testvérek vagyunk…

L: Mi, - nyomja meg a szót a férfi, - mi ketten édestestvérek vagyunk. Ő, - mutat, szinte vádlón Ádámra, - ő csak a mostohatestvérünk.

J: Lacikám… - teszi nyugtatóan a kezét a nő a férfiéra, de ő elrántja azt. – Látja, kedveském, hogy milyen? Ezért is jöttünk ide. Mert képtelenek vagyunk megegyezni az örökségen.

A: Akkor ez valami tévedés lesz, én nem vagyok ügyvéd!

J: Tudjuk. A Telekiék ajánlották magát, hogy az ő családi gubancaikat is maga oldotta meg. Talán a miénkkel is sikerrel jár.

L: Képtelenség. – Mordul fel a férfi az orra alatt. - Miatta halt meg az anyánk!

A: Hogyhogy?

L: Anyánk eléggé fiatalon szült minket kettőnket. A tizennyolcat sem töltötte be, mikor én megszülettem, és 20 éves volt, mikor Jolika. Aztán viszont eltelt több mint két évtized. Anyánk majdnem 45 évesen lett várandós vele. – Megint rámutat, nem nevezi néven.

J: Sok volt a szüleink között akkoriban a feszültség. Annak tudtuk be, hogy Anya vacakolt rajta, megtartsa-e a babát vagy sem Végül is vállalta.

L: A baba egészségesen megszületett, de anyánk hirtelen rosszul lett. Ömleni kezdett belőle a vér, aztán el is ájult. Nem is tért magához többé, fél óráig küzdöttek az orvosok az életéért, de nem tudták megmenteni.

A: Ez borzalmas lehetett, viszont lett egy testvérük.

L: Na ja! Van egy jó hírem meg egy rossz. Megszületett kisöcsétek, de édesanyátok meghalt? El tudja ezt képzelni?!

A: Kérem..

L: Várjon, mert még nem értünk a történetünk végére! – emeli fel az ujját László. - Szeretett édesapánk élete 73. évében, hosszan tartó, méltósággal viselt betegségben nemrégiben elhunyt. – Mintha egy gyászjelentés szövegét mondaná. – A fájdalom után meg kellett tennünk a szokásos intézkedéseket, temetés, stb. hagyatéki tárgyalás. Megmondom őszintén, hidegzuhanyként ért minket… Természetesen nem akarok kapzsinak tűnni. Mindketten felépítettünk egy-egy házat, családunk van, ott lakunk a faluban. Jolika az alvégen, én a felvégen. Ő meg középen. Ő – mutat Ádámra – Apával élt, ő volt a kis kedvenc… De azért joggal remélhettünk igazságos elosztást. Hogy ha három gyereke volt, akkor háromfelé is ossza a vagyonát. De nem! Ő örökölt utána mindent! A házat, a telket, a bútorokat… Mi maradt nekem apám után? A pecsétgyűrűje, ez az egy, amit direktben rám hagyott, Jolikára meg anyánk arany-nyakláncát. A többi, ingatlan és ingóság, mint övé…

A: Változatlanul szólok, hogy nem ügyvéd vagyok, nem tudok peres ügyben segíteni…

L: Várjon, a történetnek még mindig nincs vége. – emeli fel újra a mutatóujját. - Most jön a csattanó. 
(folyt. köv.)