Értő figyelem - A life coach egyik alap-eszköze

Kézenfekvő, hogy azok az emberek választják a life coach szakmát, akik szeretnek beszélni, beszélgetni. Tény, hogy a kommunikáció az életvezetési segítés egyik alapeleme, de nem mindegy, milyen az annak a minősége. Felszínes csevegés helyett valódi beszélgetés, saját történések folytonos közlése helyett a másik meghallgatása. Rendszeres közbevágás helyett üdvösebb végig figyelni, ítélkezés helyett elfogadni, stb.

Volt egy ember, Gordonnak hívták, aki valójában tanár-diák, illetve szülő-gyermek viszonylatban dolgozta ki alapelveit, de ezek kiválóan felhasználhatóak a coachnig folyamat során. A P.E.T. (később T.E.T. majd V.E.T.) a tudatos és szeretetteljes kommunikáció módszereit fogja össze egy csokorba, tehát mondhatni, hogy egy life coach Bibliája is lehetne.

Eszerint nem szabad beavatkozni a kommunikáció folyamatába, csak passzívan figyelni. A coach eszköze a csend és az olyan rövid visszajelzések, mint „aha” vagy „értem”. Az emberek ugyanis szeretik, ha odafigyelnek rájuk, a teljes csendet viszont nem, mert azt a figyelem hiányaként értelmezik, ezért jók ezek a körbeszúrások. Vagy ha megtorpannak, akkor a „Mesélj erről még!” vagy „Hallgatlak” mondatokkal ösztönözhetjük a további beszédre.

Vannak viszont olyan eszközök, amelyeket (talán tudattalanul, belénk nevelt minták alapján) gyakran alkalmazunk, mégis megakadályozzák a sikeres kommunikációt.  Ezeket Gordon „közléssorompóknak” hívja. Ilyenek például az utasítások, parancsok, melyekkel irányítani akarjuk a másikat, vagy a figyelmeztetések, amikkel csak hárítást vagy haragot érhetünk el.

A life coach nem tanácsadó, nem tehet javaslatot, nem mondja meg direktben, hogy mit tegyen a másik, pláne nem prédikálhat vagy moralizálhat. Ez önállótlanságot vagy bűntudatot szül. Ugyanilyen hiba a kioktatás vagy ítélkezés. Ki vagyok én, még ha szakember is, hogy bíráljam más életét és döntéseit?

Léteznek azonban olyan „közléssorompók”, amiket viszont a life coach-nak kifejezetten üdvös alkalmaznia. Például javasolt megdicsérnie ügyfelét, ha jó irányba tart, ha egy számára kedvező lépést meg tudott tenni.

Az értelmezés is hasznos módszer. Ugyanis a kommunikáció során mindenki a saját jeleit használja, és nem biztos, hogy közlése úgy jut el a vevőhöz, ahogyan ő azt akarta. Ezért jó, ha a life coach alkalmanként átfogalmazza ügyfele mondatait pl. „Jól értettem tehát, hogy…?”, „Ezzel azt akarja mondani, hogy…?”.

A jó kérdés pedig a life coach kulcsfontosságú eszköze. Mindennapi helyzetben értelmezhetnék ezt faggatózásnak is, lásd. szülő kontra kamasz: „Már megint hol jártál? Ki volt az a fiú, akivel láttalak?”. A coaching folyamatban viszont tényleg a mi kezünkben van a gyeplő, mi irányítjuk a történéseket, tehát a kérdések nagyon fontosak.

Az együttérzés kényes téma, mert kinek ne esne jól, ha vacak helyzetében vigasztalják? Ilyen állapotba azonban könnyű beleragadni, és dagonyázni a folytonos önsajnálatban. Ezt hívják „szegény én” szindrómának, amit a life coach-nak nagyon nem szabadna támogatnia.

A legeslegfontosabb viszont az értő figyelem. Érdeklődést mutatni a másik iránt, hogy érezze a segítő szándékot. Maradéktalanul el kell fogadnunk az ügyfelet, és éreztetni vele: bízunk benne. Hiszen a cél az, hogy önálló emberi lénnyé váljon, aki képes saját maga megoldani a problémáit.

Mindezeket az alapelveket természetesen nemcsak az életút támogatók alkalmazhatják, hanem bárki, aki szeretne jobban, hatékonyabban kommunikálni az emberekkel

Jövőkép - Egy a life coaching módszerek közül

A life-coach a jó kérdések, az értő figyelem mellett gyakorlatokkal is dolgozik. Rengeteg szuper coach-gyakorlat létezik, jómagam töredékét ismerem még csak, melyek közül az egyik kedvencem a jövőkép-alkotás. Amikor az ügyfél elrepül a jövőbe, és megálmodja azt. Hogy mennyire közeli vagy távoli jövőről van szó, az több dologtól függ, pl. életkor, probléma súlyossága, célok elérésének nehézsége, stb.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy megadok egy évszámot, mondjuk 2022, és ő, mintegy kívülállóként mesélni kezd magáról névvel, egyes szám harmadik személyben. Például: „2022-ben Kovács Ferenc épp a saját házának teraszán üldögél. Koktélt szürcsölget, és magához öleli a feleségét. Elküld egy céges emailt, mert hogy saját vállalkozása van, majd lejátszik egy focimeccset a kisfiával…” Ehhez persze tudni kell, hogy Kovács Ferenc jelenleg csóró munkanélküli, aki három haverjával együtt bérel egy kis lakást, ráadásul folyton csalódik a nőkben, és most sincs épp senkije. Élete szó szerint romokban hever.

Azt mondják az okosok, life coaching során érdemes néha pontozni, skálán elhelyezni életérzést, életminőséget, százalékban kifejezni a boldogság-faktort. Na már most Kovács Ferenc épp most pocsék osztályzatot ad élete minden tényezőjére. A jövőben viszont célja a 10-es fokozat elérése.

Szerintem a legtöbben itt bukják el a dolgot. Gyorsan akarnak magasat ugrani, ami lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Először is tudatosítani kell bennük, hogy egyik pillanatról a másikra képtelenség mindent megváltoztatni az életben, a változások fokozatosan következnek be, remélhetőleg úgy, hogy az élet különböző területei egymást gerjesztik majd. De 1-2-3-as fokozatról egyből a 10-esre felröppenni – álom, álom, édes álom.

A másik baj pedig épp ezzel a 10-es számmal van. Nem gond, ha van a fejünkben egy álomkép, de az emberek nagy többsége túl magasra teszi a mércét. És ha nem sikerül maradéktalanul megvalósítani azt a bizonyos tökéletes életet, akkor csalódottak lesznek, ahelyett, hogy megelégednének azzal, amit sikerül elérni.

Tehát a jövőkép-gyakorlat arra jó, hogy valahol a messzi távolban lássunk egy célt, ami felé haladunk, de azt is tudni kell, hogy valószínűleg soha nem, vagy nem pont úgy fogjuk elérni ezeket a célokat. Aki nagyon benne él ezekben az álmokban, az képtelen a valóságra összpontosítani. A feladat tehát az, hogy megtaláljuk a viszonylag optimista, de egyben reális szintet, ami valahol középúton található a mostani vacak helyzet, és az ügyfél magasröptű vágyképe között.

Azaz az elért cél 2022-re mondjuk úgy fog teljesülni, hogy Kovács Ferenc egy sorházi lakásban él a menyasszonyával, aki várandós, és egy jó cégnél áll alkalmazásban. A koktél helyett pedig megteszi egy pohár narancslé is…

Ez az a hely - A life coach teret keres

Talán már unalmas nektek egy kicsit ez a sok párkapcsolati téma, úgyhogy át is nyargalok valami egészen másra.

Most, hogy végre kézhez kaptam a life coach bizonyítványomat, rögtön bele is csaptam a lecsóba, és igen aktívan elkezdtem azon munkálkodni, hogy jövő évtől elkezdhessek életvezetési segítőként dolgozni. Több fronton kell ez ügyben lépéseket tennem: egységes egészbe összeszedni az elmúlt év alatt (képzésen, könyvekből illetve netről) szerzett tudásanyagot, felépíteni a marketingemet, elindítani a vállalkozásomat – és helyet találni végre.

Ingyenes lehetőségem helyszínre egyelőre édesanyám XIII. kerületi lakásában lehetne, ahol korábban a női köröket és életiskolás előadásokat is tartottam. Bár eleinte örömmel elfogadom a felajánlását, hosszabb távon nem szeretném őt ezzel terhelni.

Habár nem adom fel a reményt, hogy egyszer majd lesz egy saját kis bérelt lakásom a belvárosban, ahol fogadhatlak benneteket, a realitás talaján állva be kell látnom, hogy ehhez még számomra nincsenek meg a feltételek (magyarul: egyelőre nem tudok kifizetni havonta 80.000-100.000 forintot egy újlipótvárosi garzonért).

Szintén a realitást nézve nógrádi lakosként úgy tudom elképzelni, hogy heti 1-2 napot járnék be dolgozni a fővárosba, ahol személyesen beszélgethetnék a hozzám fordulókkal, a többi napokon pedig skype-on tartanám veletek a kapcsolatot (ennek előnyeiről és hátrányairól korábban már írtam itt).

Köztes megoldásként tehát olyan helyet kell találnom, ahol egy napra, fél napra, akár csupán egy órára ki tudok magamnak venni egy kis szobácskát Budapesten. Még tavasszal kinéztem magamnak néhány helyet, amiket most végre személyesen is felkerestem. Mert persze szépek voltak a fotók, vonzó a leírás, mégis fontosnak tartottam a személyes tapasztalatszerzést mind a helyszínről, mint az ember(ek)ről.

Akármelyikükre is esik a választásom, azt hiszem, megérdemli mind, hogy név szerint is felsoroljam őket: Asram jógaközpont, Lélekszíntér terápiás- és mozgásközpont, Lelked tükre stúdió, Levitánia pszichológiai központ, Mandala alkotóház és galéria, Teljes élet gyógy-központ…

Ezek nagy része amolyan tipikus „rékás” hely. Meghitt hangulat, kuckós tér (mindenhol a legkisebb szobát néztem meg), meleg (ám nem túl élénk) színek, kellemes hőfok, szép burkolatok, puha textilek, egyedi dekorációk (ebből persze nem szabad túl sok)… Én legalábbis ilyen helyen tudnék úgy feloldódni, hogy a legbelső problémáimról is megnyíljak egy vadidegen előtt. Lehet, hogy naivitás, de bízom benne, hogy ahol én jól érzem magamat, ott remélhetőleg az ügyfeleim is.

Az esztétikus környezet mellett a jó hely ismérvei számomra a következőek:

- Olcsó legyen (nagyon nem mindegy, hogy 1200 vagy 2000 forintot fizetek egy órára)

- Közel legyen a Nyugati pályaudvarhoz, mivel ide érkezik be a vonatom. Maximum 10 perc gyaloglással el tudjak oda jutni, ne kelljen tömegközlekednem.

- Szimpatikus tulajdonos, recepciós, csapat (sokat számít, hogy a belépőt unott pofával, vagy mosollyal fogadják)

- Barátságos utca (az egyik sajnos igencsak lepusztult helyen volt), lépcsőház (másutt meg lepattogzó festék és kosz fogadott)

- Parkolási lehetőség az autósoknak

- Anyukám ötletei még: kellemes illat, meghitt fény, kényelmes fotelek, (halk) zenehallgatási lehetőség (művészeti coaching esetén), ne túl hivalkodó hely…

Lehet, hogy ideákat kergetek, hogy találok egy ilyen, minden kívánalomnak megfelelő helyet, én mégis hiszek benne, hogy sikerülni fog.

Nem adom fel azt a földtől kissé elrugaszkodott, ám szívemnek mégis oly kedves ötletet sem, hogy a nagyvárosi serpához hasonlóan egyféle túra-coachingot is tartsak. Azaz a szoba kényelmében és melegében tartott megbeszéléseket kiegészíteném sétákkal a természetben. Ez megér majd egy önálló posztot, úgy hiszem. Addig is megírhatnátok, hogy ti milyen szempontokat mérlegelnétek ügyfélként a helyszínnel kapcsolatban. Előre is köszönöm!

Próba-válás - Ezt is ajánlhatja a life coach

A múltkori cikkemben a párkapcsolati válságokról, a „válni-nem válni” dilemmáról írtam. Azzal fejeztem be eszmefuttatásomat, hogy jó volna nemcsak eme kettő szélsőség mentén mozognunk, hanem érdemes volna más dimenziókba is kitekintenünk, ha úgy érezzük, nagy a baj.

Természetesen az lenne a legüdvösebb, ha a párkapcsolat meg tudna újulni két érett, tudatos ember törekvései segítségével. Ám létezik egy másik, újabb keletű megoldási lehetőség: a próba-válás. A sors fura fintora, hogy épp mikor ezen a témán gondolkoztam, lapozgattam a Nők Lapját, és miről szólt benne a cikk? Nem fogjátok kitalálni: a próba-válásról! Nagyon jól megvilágította a témát jobbról-balról, előnyöket-hátrányokat kielemezve, pozitív és negatív példákat egyaránt felhozva.

Mert bizony erre is lehet sikeres történetekkel példálózni, de sokak számára alapból kudarc ez a megoldás. Ahol mindennapos az erőszak, amelyik családban már évek óta nincs se kommunikáció, se érzelmi megnyilvánulások, a szexről nem is beszélve, ott egy próba-válás helyett a valódi válás a legüdvösebb mindkét fél, és a gyerekek számára is. Amelyik kapcsolat legalább az egyik fél számára romboló, abból ki kell lépni!Az alkoholizmus, az erőszak, a testi-lelki terror esetében ez nem lehet alternatíva.

Ott viszont igen, ahol még van némi érzelmi kötődés, ahol tudnak és hajlandóak is a felek egymással beszélni, és a problémákat kölcsönösen megoldani. Sajnos a legtöbb ember meggondolatlanul, hirtelen felindulásból adja be a válópert, mondvacsinált okokkal. Ha ezek a párok ilyenkor nem ténylegesen, hanem csak egy időre feltételesen válnának csak külön egymástól, akkor rájönnének, hogy van még szerelem, van még kötődés, megéri a másik mellett (újra) dönteni.

A próbaválásnak szigorú szabályai vannak. A pár mindkét tagja aláír egy szerződést, melyben határozott időre vállalják a különélést, lefektetik benne a gyerekek helyzetét (ideális esetben ilyenkor a csemetéket nem ráncigálják ide-oda, hanem ő marad a közös lakásban, és anya illetve apa jön-megy). Ez alatt megérzik, hogy jó-e nekik egymástól külön, vagy hiányzik a régi társuk. Kipróbálják, milyen egyedül fenntartani a lakást, gondozni a gyereket, milyenek a magányos esték, az elszakadás a régi élettől. Nem csak az a lényeg benne, hogy nem élnek együtt, hanem az is, hogy ez alatt egyik félnek sincs joga beleszólni abba, hogy a másik mikor, hol, mit csinál, kivel találkozik. Tehát beleférhet az is, hogy mindketten kitombolják magukat egy kicsit (szeretők, alkalmi szexpartnerek), aztán szépen rájönnek, hogy a férjüknél/feleségüknél számukra úgysincs jobb.

Most persze magamat is akarom reklámozni, de tényleg úgy érzem, hogy az ilyen helyzetekben, mikor két fél igyekszik egymással akár így, akár úgy egyezségre jutni, akkor a legjobb, ha egy pártatlan kívülállóra bízzák a mediálást. Ha mi ritkán összeveszünk egymással, akkor édesanyám néha próbál közvetíteni, de nehéz neki az objektivitás, hiszen mégiscsak a lánya vagyok. Amikor a lányom és a szerelme kapnak össze valamin, és felkérnek döntőbírónak, képtelenség számomra a külső szemlélés, mivel ő a gyermekem, ha pedig direkt megpróbálok nagggyon pártatlan lenni, akkor meg azt veszem észre, hogy inkább hajlok a „vejem” felé, nehogy azt higgye ellene vagyok. Szóval a családtagok, barátok sok mindenre jók, de mediálásra nem. Ezt bízzuk inkább szakemberre. Erre (is) való egy Life Coach!

Válni vagy nem válni? - A döntésben segíthet a life coach

Bizony, nagyon sok kapcsolat eljut ehhez a vízválasztó pontig. Vajon létezik olyan férj vagy feleség, aki soha életében nem tette fel ezt a kérdést? Ha nem is hangosan kimondva, de magában elsuttogva… Mert a legtöbb kapcsolat végigjárja a klasszikus folyamatot, aminek az egyik pontja (csúcspont vagy mélypont, ki tudná azt akkor és ott megmondani?) ez a válni-nem válni szakasz.

Először ott a rózsaszín köd, a kölcsönös összetartozás érzése. Ezt nevezhetjük akár egyfajta szimbiózisnak is, amikor szinte megszűnik az „én”, és helyette lesz a „mi”. Aztán egyszer csak elérkezik az a szint, amikor újra fontossá válik az „én”. Mindkét fél igyekszik némileg visszaszerezni a függetlenségét, önálló döntéseket hozni és meghúzni a határokat.

Itt már kezdődhetnek a gondok, a túlzottan erős kötődés, a birtoklási vágy, az elengedés képtelensége egyik részről, másrészt az elszakadási késztetés, a kikacsintgatás vagy az erőszak, zsarolás, provokálás. Ha nem sikerül ezeket a problémákat időben megoldani, akkor előbb vagy utóbb eljutnak a „se vele, se nélküle” pontra.

És ekkor érdemes felidéznünk Assissi Szent Ferenc imáját:

„Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”

Könnyű azt mondani! Na de csinálni? Küzdjek az együtt-maradásért a végsőkig (a gyerekek miatt például, ami amúgy szerintem óriási hiba)? Vagy hagyjuk abba végleg? De mikor? Meddig lehet ezt húzni, és mitől jön el az a lökés, hogy vége?

Akik a folytatás, az együtt maradás mellett döntenek, sajnos igen ritkán cselekszenek tudatosan. Igazából beletörődnek a helyzetbe; nem elfogadás, hanem megalkuvás történik részükről. Magyarul: megy tovább az a borzalom vagy közöny, ami eddig volt, mert így kényelmes, mert nincs más, mert én már úgyse kellenék senkinek, vagy mert x évesen már úgysem fogom újrakezdeni az életemet. Ez igazából egy konzervált állapot, gyakolatilag végtelen hosszúságú állóháborúnak tekinthető (míg a halál el nem választ). Én ezt soha nem fogom megérteni, de persze én Én vagyok, te meg, aki így döntöttél: Te.

Aki pedig a válás mellett dönt, az számoljon azzal, hogy ez nem lesz egy egyik napról a másikra megtörténő változás. Ha gyerekek vannak, még kevésbé. Ha közös vagyon van, akkor sem.  Hiába gondolja az ember először úgy, hogy ő nyugiban, barátian szeretne válni (bár van ilyen ismerős pár, irigylem is őket…). Gyerek vagy vagyon esetén könnyen előtörhet az emberből az állat. Érzelmi kapcsolatról kell ésszel tárgyalni, elvileg érzelmi alapú döntéseket kell hidegvérrel meghozni. Marhára nehéz! (én már csak tudom, hiteles vagyok a témában…) Szép fokozatosan fel kell számolni a régi életünket, eltávolodni egymástól mind fizikailag, mind gazdaságilag, a társas kapcsolataink módosulásával is számolnunk kell, és mindeközben, legalábbis ideális esetben, megtörténik az érzelmi leválás is.

De vajon csak ez a két lehetőségünk van. Benne maradni a posványban, vagy radikálisan tovább lépni? Én tudok mást is… A párkapcsolat újraértékelését, a konfliktusok emberi tisztázását, ezáltal a házasság megújítását. Vagy pedig a próba-válást, ami nem biztos, hogy mindenkinél beválik, de esetleg mentőövként jó lehet. Erről majd részletesebben is fogok írni, most csak annyit, hogy az első esetekben akár az együtt maradás, akár a válás esetén a folyamat lelki feldolgozásában, az utóbbi lehetőségeknél pedig a konkrét folyamat végigkísérésében nagy segítséget nyújthat egy szakember: mediátor és/vagy life coach.