Búcsú - itt is...

Mint azt bizonyára észrevettétek, kezdtek nagyon megritkulni a posztok ezen a blogon. Bizony, itt is elérkezett a búcsú ideje.
Anno azért indítottam el a Réka Life Coach-ot, mert ezt választottam életem céljának. Azt hittem, a life coaching-ot fogom űzni hivatásomként. Lett egy honlapom, magánpraxist szerettem volna meg beindítottam a Nőszirmos csapatot. 
Aztán nem lett az egészből semmi sem. A honlap a kutyát sem érdekelte. A marketing nem az erősségem, így nem kopogtattak nálam az ügyfelek. A Nőszirom megtartott egy szakmai, majd egy nyílt napot, aztán szép lassan elsorvadt. 
Lett egy főállásom, tanítani kezdtem, a life coaching kikopott az életemből. Utána még egy ideig írogattam ide lelki életről szóló cikkeket, de szép lassan elment tőle a kedvem.
Úgyhogy búcsút intek itt neked, kedves olvasó, aki eddig követtél. A rólam szóló írásokat továbbra is megtalálod a Réka útján (rekautja.blogspot.com)
Isten áldjon!

Karácsonyi idegbaj

A karácsony meghitt ünnep helyett egyre inkább idegbajt jelent az emberek számára. Elhatároztam, hogy erről fog szólni a következő poszt, mert aktuálisabb a téma, mint bármikor. Aztán gondoltam, megnézem, tavaly ilyenkor miről is írtam, és meglepetten láttam, hogy kábé ugyanerről. Majd rájöttem, hogy ezen semmi meglepő nincs. Még mindig, és egyre jobban igaz az, hogy a karácsonyi készülődéstől az emberek nagy része inkább stresszes hangulatba kerül, semmint ellazultba.

Tavaly az volt a cikkem középpontjában, hogy a nők veszik a vállunkra az ünnepi készülődés nagy részét, vagy akár teljes egészét, és hogy mekkora teher ez számukra. Életem eddigi részét is inkább a nők megsegítésének szenteltem. Mostanság viszont rájöttem, hogy méltatlanul elhanyagoltam a férfiakat, az apákat. Nem lehet úgy megoldani egy család problémáit, ha csak a nők lelki gyógyításával foglalkozom, szegény férfiakat meg hanyagolom.

Tehát a mostani bejegyzés a hímneműekről is fog szólni.  Mert ugyan ki viszi haza a fenyőfát? Ki faragja bele a tartóba? Az ajándékok… nos, ez tényleg főleg a nők dolga, de azért a feleségnek is venni kellene valamit, ami fantáziadúsabb egy parfümnél. És a háztartás? Biztosan van férfi, aki kézbe veszi ilyenkor (is) a porszívót, porrongyot. Képzeljétek, nálunk a férjem dolga az ablakpucolás.

Tény, hogy a nők hajlamosak arra, hogy elhiggyék, mert ezt látták anyjuktól, nagyanyjuktól, hogy az ő dolguk ennek a sok tehernek a hátukon cipelése. Úgy érzik, a férjek képtelenek ezeket a feladatokat normálisan megoldani. Meglehet, hogy egy férfi másként díszítené fel a fát, és az is, hogy gesztenyével töltött pulyka helyett pörkölt lenne a menü. Nem biztos, hogy belekezdene egy karácsonyi énekbe, és lehet, hogy bejgli helyett cukrászdából hozatna süteményt. Hát aztán?

Sok nő imádja a mártír szerepet, különösen az, akinek kevés az önbizalma. Meglehet, hogy azért kevés, mert a férfi döngölte azt sárba, meglehet, hogy ennek sokkal korábbi, több generációra visszanyúló gyökerei vannak. Biztosan látta a szenvedő arcokat, mint én is a nagymamámét, hallotta a végtelen lista felsorolását, hogy ő mennyit gürizik a családért. Meglepő, hogy ugyanezt tolja ő is a férje meg a gyerekei arcába?

Tegnap bent jártam Budapesten. Kettős érzés kerített hatalmába. Egyszerre volt szép és nyomasztó is. Fények, gyönyörű kézműves áruk (büszkék lehetünk a magyar kézművesekre, csodákat alkotnak), finom illat, zene, ünnepi fíling ezerrel. Másrészt rengeteg ember töltötte meg a sétálóutcákat és a vásárteret. Mindenki, oké, minden második ember szelfizett a fényekkel a háttérben. Kérdeztem is: Vajon látnak a szemükkel is, vagy csak a telefonjukon keresztül? A vásárban a sok értékes kincs mellett tömeg, tülekedés, rohanás… Az árak csillagászatiak. Múltkor láttam egy fotót a fb-on: egy szelet zsíros kenyér lilahagymával 1250 (!!!) forint. Az ünnep évről évre egyre gyorsabb, csillogóbb és drágább. Hová lehet ezt még fokozni? Egyáltalán kell?

Visszatérve a férfiakra: Tudom, hogy óriási rajtuk a nyomás. Hogy az ünnepek költségét sok családban ők állják, míg a feleség anyaként, háziasszonyként tartja a frontot. Mégis, próbálják meg ők is kivenni a részüket ebből az egész óriási stressz-csomagból! Kapják kézen a gyereket, és menjenek el együtt ajándékot venni anyának, nagyszülőknek, tesóknak. Adjanak egy-egy szabadnapot a feleségüknek, aki ilyenkor el tud menni fodrászhoz, kozmetikushoz, ki tudja lakkozni a sok mosogatástól szétázott körmeit, és pakolással némileg ki tudja simítani a stressztől kialakult ráncait.

Amúgy mi lenne, ha nem is lenne ez akkora stressz? Kétféleképpen tehetünk ezért, és az egyik a saját magunk irányába támasztott elvárások csökkentése. A másik pedig a teendők, vásárolandók tényleges csökkentése. Minek akkora fa, annyi ajándék, annyiféle ennivaló? Én például hiába mondom anyukámnak évről évre, hogy nem kell megszakadnia, bőven elég egy-kétfajta süti, tavaly is hozott kábé hétfélét. A család nálunk minden évben megszavazza a menüt, ami tavaly is rakott volt (rizses, cukkinis), idén is az lesz (rakott krumpli sokféle sajttal), még akkor is, ha a nagylányom szerint az nem elég ünnepi. Szerintem pont az az ünnepi, ami azzá teszünk, másrészt ezeket mindenki szereti. Elő lehet készíteni, és míg érkeznek a vendégek, addig szépen a sütőben megsül.

Az ajándékok egy része most is kézzel készül (nem akarom előre lelőni a poént, mivel az érintettek is olvassák a blogomat), és nem nullázódik le a bankszámlánk attól, hogy sokezres ajándékokat vásárolunk. Minden nap egy kis rákészülés, reggeli ajándék, díszítés, így szép fokozatosan kerül a házzal együtt a mi lelkünk is ünnepi hangulatba. Egyszerűen nem vagyok hajlandó arra, hogy az ünnepre való tekintettel síkideg legyek. És ti?

Az út a cél

Egyik kedvenc filmem a Békés harcos útja, ott hangzik el ez a címben szereplő ominózus mondat. Előtte persze azt hiszi főhősünk, hogy a cél a lényeg – aztán nagyot csalódik. „Erre kellett úgy felkészülnöm, hogy lássam?” kérdezi ingerülten a mesterétől, miután három órán át mászott fel egy hegyre, azért, hogy egy követ találjon ott.

Volt már veled olyan, hogy nagyon vártál egy eseményt, készültél is rá, és amikor elérkezett, örültél persze, de rájöttél, hogy nem hozta meg azt az érzést, amire számítottál?

Vegyünk rögtön egy túrát, ha már a filmben is kirándultak. Kiválasztod a célt, eltervezed az utat, becsomagolsz, bandukolsz hosszú kilométereken keresztül, cipeled a batyud. Erdőkön haladsz keresztül, mezőket szelsz át, sziklákat mászol, és a végén… Mondjuk elérsz egy kilátóhoz. Körbenézel, hát, szép a látvány, hegyek, tavak, nem rossz, de… Ezért volt ez az egész? Kérdezem én: jó volt a készülődés? Jó volt az erdőben látni az állatokat, a réten virágot szedni, érezni a tested erejét a mászáskor?

Megkérdeztem egyszer a férjemet, hogy ha helikopterrel felvinnék a Mont Everest-re, annak örülne-e, és ő nemmel válaszolt. Azt mondta, az nem olyan, mintha ő maga ment volna fel. Ahhoz a célhoz (és megkockáztatom, hogy minden célhoz) kell az erőfeszítés.

Tanulsz csomót egy vizsgára, edzel sokat egy versenyre, vársz egy fesztiválra… Megkapod az ötöst, az érmet, vége a koncertnek, és rájössz, hogy az egészhez kellett az is, ami azt megelőzte.

Ismerkedsz valakivel a neten, írogattok egymásnak, jönnek-mennek a fotók, cserélődnek az információk, egyre közelebb kerültük egymáshoz. A mai világban ilyenkor hamar rövidre zárják a dolgot, és személyesen találkoznak. Pedig mennyire jó húzni az ismerkedést! A célhoz előbb-utóbb úgyis eljutsz, de kell az az édes-szenvedős várakozás is.

Emlékszel a Kis hercegből a Rókára? „Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság.” Vajon jó lenne, ha 4–kor csak úgy betoppanna a Kis herceg?

Manapság a „mindent akarok, de azt most rögtön” hozzáállás dívik. A gyerekek rögtön megkapják a Barbie-t vagy a távirányítós autót, egyből le tudsz bármit tölteni, el tudsz bárkit érni. Jó ez így?

Nem véletlen, hogy az adventi időszak elején írtam meg ezt a cikket. Várakozol, készülődsz Adventi naptár, ajándékok beszerzése, elkészítése, a ház kitakarítása, kicsinosítása, a fa felállítása és feldíszítése, az ünnepi menü és a sütemények elkészítése… Aztán ott az az egy (kettő, három) nap, a csúcspont, de vajon ha csak ez az egy nap volna, ugyanúgy éreznéd magadat?

Főhősünk a filmjelenet végén természetesen rájön a lényegre: „Az út az. Az út, ami boldoggá tesz. Nem a végcél.”

Semmittevés

Az emberek arra, aki látszólag nem csinál semmit, azt mondják: Lustaság! Léhűtő! Naplopó!

Emlékszem, mikor kb. 10 évvel ezelőtt akkor még „csak” négygyerekes anyaként egyik délután, az egész napos robotot követően lerogytam a tornácra egy nyugágyra, csak úgy feküdtem, süttettem magamat a nappal, és tényleg nem csináltam semmit. Aztán megérkezett a szomszédasszony, és konkrétan közölte, hogy én lusta vagyok.

Való igaz, nem volt rám írva az előző órák, napok, sőt évek tevékenysége, hogy milyen házimunkákat végeztem, és hogy miket csináltam a gyerekekkel. De miért is kellett volna mentegetőznöm, magyarázkodnom egy másik ember előtt?

Egyébként is: Mi alapján ítél meg valaki egy semmittevő embert? Ki tudja, milyen az illető élete? Milyen volt az előző napja, éjszakája? Milyen gondjai-bajai vannak?

Azt látod, hogy üldögél egy padon és elmélkedik… Simán lehet, hogy az édesanyja haldoklik, és így igyekszik feldolgozni a közelgő elvesztését. Esetleg lemerítette a sok kisgyerek zsivaja az óvodában, a sok beteg ellátása a kórházban, az idősek gondozása.

Azt látod, hogy a strandon fekszik bikiniben (miközben a gyerekekkel a nagymama vagy az apa játszik a vízben)… Rásütöd a „rossz anya” bélyeget, ugye? Közben pedig lehet, hogy a baba egész éjjel sírt, a középsőnek épp a foga fájt, a nagy pedig rosszat álmodott, így a „rossz anya” valójában egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, és a strandon igyekszik kipihenni magát.

Azt látod, hogy a vonaton kifelé mered az elsuhanó tájra… Előfordulhat, hogy túlórázott, hogy a főnöke ráterhelt olyan feladatokat, amik másra tartoztak volna, hogy a feje fölött lebeg az elbocsájtás réme, hogy nyomasztja a mindennapos stressz.

Észrevettétek, hogy az ember a mindennapjai nagy részében mindig csinál valamit? Tesz-vesz, pakolászik. Berak még egy adag mosást, megstoppolja a lyukas zoknikat, letörli a polcokról a láthatatlan porcicákat. Beszélget vagy chattel. A telefonját gyűri, zenét hallgat, tévét néz. A teste is folyamatos aktivitásban van: rágja a rágót, nyomkodja a mobilját, dudorászik.

Nem véletlen, hogy a meditáció során először a testet kell ellazítani, aztán az elmét elcsendesíteni. A „semmit teszek” állapotba kerülni nem is olyan könnyű.

A semmitTEVés nagyon is hasznos TEVékenység. (Kicsit ellentmondásos a mondat, de ugye értitek?) Pihen a test, pihen az agy. Feldolgozódnak a sérelmek, megnyugszik a feszített elme, oldódnak a konfliktusok. A semmittevés amiatt is hasznos, mert sokszor ez alatt jövünk rá a minket foglalkoztató kérdések válaszaira, ekkor támadnak a legjobb gondolatai, az „Aha!”-élmények nagy része ebben az állapotban születik.

És a gyerekek?

Vekerdy (Isten nyugosztalja) sokszor hívta fel olvasói/hallgatói figyelmét a túlterhelt gyerekekre. Akiknek minden percét beosztjuk. Akit plusz nyelvi korrepetálásra járnak, délután még zenét tanulnak vagy edzésük van. Szegényeknek nincs egyetlen olyan pillanatuk sem, amikor nem csinálnak semmit.

Ha egy gyerek véletlenül veszi a bátorságot, és nem csinál semmit, rögtön ráripakodunk: Nincs mit tenned? Ábrándozik, és ez zavarja a tevékeny felnőtteket. Csendes, és mi azon gondolkozunk, mi bánthatja, hogy nem beszél. Ücsörög, és a szülei azon aggódnak, miért nem mozog.

Könyörgöm: Hagyjuk őket semmit tenni, és időnként engedjük meg magunknak is bátran a semmittevést! Az én-idő egyik tökéletes része lehet ez a meditatív, flow-állapot.

Két tűz között

Voltál már olyan helyzetben, amikor két fél közé szorultál? Amikor úgy érezted, két tűz között vagy?

Nyilvánvalóan. Az egyik kollégád szidja neked a másikat, a másik meg az egyiket. A gyerekeid összevesznek, és arra kényszerítenek, hogy tégy köztük igazságot. A férjed/feleséged és az anyósod/anyád. A főnököd és az egyik beosztottja. Az új párod és a gyerekeid. A szüleid és unokáik (azaz a gyerekeid). Balos párt, jobbos párt. Kutyá(i)d és/vagy macská(i)d. 

A listát a végtelenségig lehetne bővíteni.

„Ugye, milyen borzalmas X vagy Y? Ugye milyen szörnyen viselkedik? Ugye kiállhatatlan? Ízléstelen? Ugye? Ugye?”

Amikor már a sokadik ilyen helyzetbe kerülsz, óhatatlanul is elgondolkozol a motiváción. Miért akarnak mások egy harmadik felet ilyen helyzetbe sodorni? Valószínűleg egyik ok, hogy a panaszkodással igyekeznek energiát nyerni. Pláne, ha meg is kapják tőled az egyetértésedet.

- X tényleg iszonyatosan bunkó.

- Ugye? – Örül Y, te meg nem mondod el neki, hogy ugyanennyire örült X, amikor te lelkesen bólogattál, amint Y-t szidta neked.

A cél, hogy megkapják a mondatot: „Igen, neked van igazad.”

Ezekben a helyzetekben az a rossz, hogy:

- Úgy érezheted, mindkét félnek igaza van a maga módján, és nem akarsz csak az egyik, vagy csak a másik oldalra állni

- Bírói szerepre kérhetnek fel akkor, amikor te egyáltalán nem akarsz döntéshelyzetbe kerülni mások sorsa felett

- Nem ismerheted a teljes igazságot, az eseményeket a két fél szemszögéből tudhatod meg, nehéz fenntartani az objektivitást

- Tudod, hogy ha az egyik mellé állsz, elveszíted a másik szimpátiáját, támogatását

Miért akarja valaki, hogy neki mindig igaza legyen? Ez a kérdés nekem is szól, mert most írás közben nemcsak középen láttam magamat, hanem sajnos X vagy Y helyében is.

Az ember egész életében óhatatlanul is a nagy, egyetemes, kozmikus, isteni, akármilyen igazságot keresi. Ha meghallja azt, hogy neki van igaza, olybá tűnhet, hogy ha csak egy másodpercre is, de ő birtokolja annak a naaagy igazságnak legalább egyetlen apró morzsáját. A természet, és ennek mintájára a társadalom is, akár tetszik a mai demokratikus környezetben, akár nem, bizony hierarchikus. Nemcsak együttérzésből, sajnálkozásból szerezhetünk energiát, hanem abból is, ha legalább egy icipicit valaki fölé tudunk helyezkedni, ha bebizonyosodik, hogy nála szebbek, okosabbak, kedvesebbek, bármilyenebbek vagyunk.

A két fél ebben a küzdelemben ezért a kicsit magasabb pozícióért harcol, méghozzá a te segítségeddel. Már persze ha felveszed a kesztyűt, és beszállsz te is ebbe a küzdelembe. Ne feledd, ha bírói szerepet vállalsz, akkor is részese vagy ennek az emberi színjátéknak!

Ha két tűz közé szorulsz, az téged is megszorongat. Amikor ilyen helyzetbe kerülsz, tedd a következőket:

- Igyekezz mindkét oldalt egyformán, a tőled telhető legnagyobb pártatlansággal meghallgatni

- Próbáld meg mindkét félben a pozitívumokat látni

- A legeslegjobb kívül maradni ezen az egészen. Ha jól kommunikálsz, akkor egyfajta moderátorként

- Ha úgy érzed, a harc túlmutat a képességeiden, a tűréshatárodon, akkor egyszerűen mondd ki a varázsszót: Nem! Nem vagyok front!

„Lájfkócsing” a suliban

Amikor tanárként kezdtem el dolgozni egy iskolában, már sejtettem, hogy a life coaching-ról szőtt álmaiknak jó időre búcsút mondhatok. Egy ideig még pörgettem a Nőszirom női life coach csapatot, voltak női körök is, de egy idő után éreztem, hogy képtelenség összeegyeztetni egy főállást (mellette a házimunkát meg a gyerekeket is) egy esetleges vállalkozással.

Csendes beletörődéssel vettem tudomásul, hogy ezek szerint ez mégsem az én utam. Szeretem a tanítást, a gyerekeket, hát jó lesz ez nekem így is. Aztán most, amióta osztályfőnök is lettem, rájöttem, hogy ez az ofőség kész „lájfkócsing”.

Két területen is feltűnt, hogy gyakorlatilag „coach”-olás történik az iskolában. Hiszen a life coachnig nem más, mint életvezetési segítés. És hát azon kívül, hogy egy ember angolra, magyarra vagy matekra okítja diákjait, emellett bizony (jó esetben) törődik a lelkükkel is.

Osztályfőnökként folyamatosan ezt teszem, tanítás előtt és után, szünetekben, kiránduláson, de legerőteljesebben ofő-órákon. Nálunk beszélgető-kör van, ahol leülünk a nagy szőnyegre, körben, van beszélő-bot, aztán hajrá! Kommunikáció, konfliktus-kezelés, van itt minden, ami kell. Mindenki elmondhatja a búját-baját, ami a szívét nyomja. Ezt a nevet is adtam ezeknek az összejöveteleknek, a régi svéd gyerekversek mintájára: „Ami a szívedet nyomja”.

Ha az osztályfőnök olyan beállítottságú, ráadásul megvan benne a kellő lelkesedés, még a családokkal is törődik. Ennek kiváló fóruma a szülői megbeszélés (nem kedvelem az „értekezlet” szót), még inkább a fogadó-óra. Tisztára "face to face" ülés az egész. Pedig könnyű lenne pár perc alatt lezavarni az egészet, elmondanám, hogy Pistike már megint hármasra írta meg a dolgozatot, ejnye-bejnye, Marcsika ügyeske, nagyon szorgalmasan tanul, Józsika képességei nem túl jók, de sokat jelentkezik az órákon, Julcsikában viszont csalódtam, mostanság magasról tojik a tanulásra. És a kedves anyuka (jórészt anyukák vannak, nagy ritkán apukák) beszélgessen el azzal a vásott kölyökkel, hasson oda, hogy az a rosszcsont viselkedjen már rendesen, hozza el a felszerelését, írja meg a leckét, és tanuljon, tanuljon, tanuljon!

Viszont vannak olyan tanárok, akik igyekeznek megérteni a gyerekek viselkedése mögötti mozgatórugókat, sőt. A családban uralkodó viszonyokat is. Ha tudom, hogy Gézuka szülei épp válófélben vannak, nyilván jobban értem, miért annyira hallgatag mostanság. Ha bizalmasan elmondják nekem, hogy apuka kissé sokat iszik, máris jobban érthető Boris agresszivitása. Ha kifakad egy szülő, hogy anyagi gondjaik vannak, még inkább nyitva tartom a fülemet, nehogy csúfolják Béluskát a szegényes ruházata miatt. Vagy éppen ha látom, hogy a szülő nagyon rongyrázó, akkor már értem, miért menőzik Zsuzsika folyton azzal, nekik mennyi pénzük van.

Szeretem a „lájfkócsing” eme úgy fajtáját! Szerintem amúgy szinte bárki szinte bármilyen munkahelyen alkalmazhatja a life coaching-ot, pl. bankár az ügyféllel, fodrász a vendéggel, boltos a vevővel, stb. Mennyivel több lelkileg egészséges ember volna, ha munkánk közben is törődnénk a kollégák illetve a velünk kapcsolatba kerülők lelkével!

Csúfolódás

Egy ideje iskolában dolgozom tanárként, és az egyik leggyakoribb probléma, amivel találkozom, az a csúfolódás. Azt veszem észre, hogy a gyerekek idejük legnagyobb részét azzal töltik, hogy a másikat megfigyelik, és annak a gyengeségeit emelik ki. Jóval több energiát fordítanak társaik hibáira, mint a saját belső világukra. Kritizálnak, gúnyolódnak.

Aztán mikor tovább gondoltam a témát, gyorsan rájöttem, hogy hiszen nincs is ez másképp a felnőttek világában sem. Sokkal könnyebb szidni egy celebet, hogy milyen csúnyán intézte a válását, mint hogy a saját válásunkat megoldjuk emberien. Volt már, hogy láttam sztárok súlyát, alakját kritizáló kommenteket, és kíváncsiságból rákattintottam a kommentelőre – aki természetesen sokkal súlyosabb és rosszabb alakú volt, mint az adott sztár. Egyszerűbb valakinek odamondani X politikusra, hogy megcsalta a feleségét, Y színészre, hogy hát azért őt sem kíméli az idő vasfoga, mintsem szembenézni saját hibájával, és beismerni, hogy bizony ő is kikacsintgat a házasságából, és neki is szaporodnak a ráncai.

Én amolyan elemző típus lettem mostanában, mindig megpróbálom megérteni az indítékokat. Nyomozok, hogy a tettek mögött milyen okok húzódhatnak meg. Minek csúfolódik, gúnyolódik valaki? És rájöttem, mondjuk nem kell hozzá túl nagy ész, hogy főleg azok az emberek csinálják ezt, akik saját magukat alul értékelik, ezért szükségük van arra, hogy (látszólagos) fölényüket másokkal szemben érzékeltessék. Tudatosan vagy tudat alatt, ezek az emberek tökéletesen tisztában vannak saját gyengéikkel, de azért foglalkoznak másokkal, hogy egyrészt a saját hibájukra ne derüljön fény, vagy legalább is ne irányuljon túl nagy fókusz, másrészt hogy a fölérendeltségből eredő hatalom-érzet plusz energiát adjon nekik.

Az emberi élet, ha le akarnám egyszerűsíteni, puszta energia-áramlás, hol többlet van, hol hiány, az energia hol természetesen és lágyan áramlik, hogy meg zúdul. Jobbik esetben „magától”, a természetes rend következtében, rosszabbik esetben viszont külső ráhatásokra. Vannak ezek az úgynevezett energia-vámpírok, akik sokféleképpen nyerhetnek energiát, ha már nekik amúgy nem jut: agresszióval, panaszkodással, faggatózással, mártírkodással, stb.

A csúfolódás az energia-szipkázás egyik módja. Azt hinné az ember, hogy az ovi-suli után az ember ezt kinövi, pedig dehogy, csak átalakítja gúnyolódássá, csúnya szóval fikázássá. Sarkítva Magyarország tízmillió kritikus országa. Az osztályomban igyekszem tudatosítani a gyerekekben, mennyivel jobb, ha a másik dolgai helyett a magunkéra összpontosítunk, de biztosan nehéz lehet ezt megtenni egyik percről a másikra, főleg ha anya, apa, nagyszülők, testvérek, szomszédok ellenkező példát mutatnak. Talán az, ha elmondom nekik, hogy minden egyes csúfolódó mondat az ő saját gyengeségeikről árulkodik, akkor, bízom benne, előbb-utóbb csökken ezek száma.

A végére egy Kowa dalszöveg jutott eszembe a témáról: „Csak az kritizál, akiben nincsen hála…”, illetve „Csinálja jobban, akinek semmi nem jó!”

Idő

Emlékeztek a „Hahó, Öcsi”-re? Biztosan láttátok filmen, Kovács Krisztiánnal, tán meg volt nektek könyvben is. Most persze nem magáról a meséről fogok nektek írni, hanem annak témájáról, az időről. Szegény Öcsi folyton ugyanis azt hallja mindenkitől, hogy nincs ideje se apának, se anyának, se nagymamának, se senkinek, ezért elindul megkeresni az időt.

Az idő vajon tényleg elveszett volna? Néha valóban úgy tűnik. És olyan furcsán telik. Amikor olyan dolgot csinálunk, amit szeretünk, egy óra egy pillanatnak tűnik. Máris vége a kétórás Ákos koncertnek, na ne már! Hisz épp csak az imént kezdődött! Bezzeg ha sorban kell állnunk a boltban, hivatalban várakozunk, vagy egy unalmas értekezleten ülünk, akkor csigalassúsággal telnek a percek.

Szerintem annyira viccesek vagyunk mi, a modern kor emberei, és mindjárt meg is magyarázom, miért. Folyton időhiányra panaszkodunk, pedig igazán mindent megkapunk a civilizációtól, hogy tevékenységeinket sokkal gyorsabban végezhessük. Gondoljunk csak bele dédanyáink életébe. Kézzel mostak, a ruhát sulykolták, kékítették, mángorolták, ki tudja még miket csináltak vele, hogy szép tiszta legyen. Maguk dagasztották-sütötték a kenyeret, felsöpörték a döngölt földet, kályhával fűtöttek, voltak állataik, konyhakertjük, gyalog vagy szekéren jártak, satöbbi. 

Ma ott a sok gép, mosógép (szárítógép is!), mosogatógép, termosztátos radiátor, porszívó, takarítógép, kutyafüle. Ott az autó, és még távirányítós garázskapu is gondoskodik arról, hogy hamarabb bejuthassunk a házba (és nehogy megfázzunk-ázzunk ezen a hatalmas úton). Minden, de tényleg, szinte minden adott ahhoz, hogy a teendőinkkel pikk-pakk végezzünk, és utána azt csinálhassuk, amit csak akarunk.

Akkor miért van az, hogy mintha ma még nagyobb időhiányban szenvednének az emberek, mint a régi korokban? Szerintem azért, mert kreáltak maguknak újfajta tevékenységeket, amelyek ezekbe az elvileg szabad idősávokba beépültek, így ugyanolyan zsúfolt a napirendjük, mint dédszüleiknek, ha nem zsúfoltabb.

Ott az a sok „kell”. Nincs időm, mert ezt és ezt KELL tennem. Ha rákérdeznék, hogy miért kell, ki mondja, hogy kell, vajon hányan tudnának érdemi válasszal szolgálni? Például fitness-edzésre kell menni. De ha a mindennapokban kevésbé lennének elkényelmesedve, használnák a kezüket, lábukat, izmaikat, tüdejüket a tevékenységekhez, nem lenne szükség aerobic órára. El kell olvasnom az üzeneteimet. Ugyan már, mindannyian tudjuk, ez mit jelet. 10 perc a-mail csekkolást, majd 50 perc böngészést a neten, hogy megtudjuk, melyik való világ hős kivel jár, és melyik celeb épp mijét plasztikáztatta.

Látszólag könnyebbé tette életünket a modern élet, pedig dehogy! Eleink sokkal egyszerűbben éltek, így idejük is volt. Egymásra, családra, közösségre. Kézművességre, mert vajon mennyi időbe telhetett, mint megfaragták, kihímezték, meghorgolták, kipingálták, stb. Ugye tudjátok, hogy készült egy felmérés arról, haláluk óráján mit bánnak meg leggyakrabban az emberek? Hát azt, hogy nem töltöttek több időt a szeretteikkel, illetve örömet adó tevékenységekkel.

Hogyan lehet a mai rohanó világban több időnk? Közhelyes leszek: tudatossággal. Tervezés, racionális időbeosztás. Reggel felkelsz, összeszeded, hol mit akarsz csinálni, és jól összeszervezed az útvonaladat. Előre megnézed, mi fogyott ki a hűtőből, hogy ne kelljen háromszor boltba menni. Odafigyelés, önkontroll. Csak azért sem olvasod el Győzike magánéletét! Nem figyelsz egyszerre háromfelé, mert akkor igazán egyfelé se figyelsz. Viszont odafigyelsz saját bioritmusodra, és amikor aktívabb vagy, akkor csinálod a házmunkát, a kertet meg a tornát, amikor pedig kezdesz testileg leereszteni, jöhet a szellemi munka, olvasás, alkotás. Ilyesmik.

Az öt szeretetnyelv egyike a minőségi idő. Tölts mostantól többet azokkal az emberekkel és tevékenységekkel, akiket/amiket szeretsz!

Bezzeg te, bezzeg én!

Neked milyen könnyű! Bezzeg engem bottal ver az Isten!

Neked csupa jó kártyalapot osztott a sors! Nekem meg büntető karma jutott!

Ezt az írást egy fb-on megosztott kép és írás, illetve az alatta kialakult komment-háború ihlette. A képen két kert volt. Az egyikben rengeteg rózsa, aminek a benne lévő nő nem tudott örülni. A másikban egyetlenegy virág, ami viszont láthatóan nagy örömöt okozott a másik nőnek. A szöveg pedig: „Sokan abban a tévhitben vannak, hogy boldogságuknak külső feltételei vannak…”

Erre írta valaki, hogy aki nem élte meg az anyagi hiányt, az ne írjon ilyeneket, bezzeg ő, aki elveszítette mindenét, és romba dőlt az élete... Ebből robbant aztán ki a komment-csata. Nem fogom részletezni az illető életét és azokat a „sorscsapásokat”, amelyek sújtották, inkább csak az általános tanulságokat igyekszem most levonni.

Van egy embertípus, amelyik egyszerűen képtelen életének irányítását a saját kezébe venni. Ha szar az élete, akkor az természetesen mások miatt szar. A jó dolgokat más csak úgy kapja a sorstól, a rossz dolgok pedig büntetésként érkeznek az életbe.

Én nem tudom értelmezni a „sors” szót. Úgy érzem, a mondás nagyon is igaz, hogy mindenki a saját szerencséjének kovácsa. (Épp ezért a „szerencse” szó sem szerepel a szótáramban.) Szerintem az emberek maguk felelősek a saját életükért. Ők hozták a sok különböző kisebb-nagyobb, lazább és fontosabb döntést, ami aztán oda kormányozta életük hajóját, ahol épp most tartanak.

Másra vagy akár a sorsnak nevezett valamire hárítani a felelősséget egyenlő azzal, hogy kibújunk saját életünk irányítása alól. Innentől kezdve lehet mutogatni a másikra, hogy neki mennyire sok jutott a húsosfazékból, neki bezzeg milyen pocsék minden. Nyilvánvaló, hogy az illető ilyenkor sajnálatot vár, ezzel nyeri az energiát.

Egyik kedvenc mondásom, hogy nem az éli túl, aki erős, nem is az, aki okos, hanem az, aki a legrugalmasabban tud alkalmazkodni. Emberek és helyzetek jönnek, események történnek, és csakis rajtunk múlik, hogyan reagálunk ezekre, mennyire látjuk meg az első pillantásra rossznak tűnő dolgokban a lehetőséget a továbblépésre, a változtatásra.

Van, aki azt mondja, hogy abból a helyzetből, amiben most van, amibe belekerült, önhibáján kívül, természetesen, képtelenség kimászni. (Önhibáján kívül elvált – ez az egyik legviccesebb szöveg a társkereső apróhirdetésekben.) Aki úgy érzi, nem tudja úrjakezdeni az életét, annak – és ez most erős szöveg, tudom – nem érdemes élni. Az egész élet folyamatos változásokról és kisebb-nagyobb újrakezdésekről szól. Két választás van: 1. Szenvedés, panaszkodás, beleragadás a híg folyékony kakiba. 2. Talpra állás, megbirkózás a nehézségekkel, újrakezdés.

A végére egy személyes kiegészítés. 5 éve elváltam 5 gyerekkel. Egyedül maradtam egy kihalt szőlőhegyen, egy présházban, ahol nem volt víz, eleinte villany sem. Innen álltam fel. Nem igazán okoltam másokat a saját pocsék életemért. (Na jó, az elején üvöltve szidtam a volt férjemet…) Most tök elégedett vagyok az életemmel.

A tanulságot meg mindenki vonja le ebből úgy, ahogyan ő akarja. Aki úgy, az kezdje el nyugodtan mantrázni, hogy nekem bezzeg milyen könnyű…

(Köszönöm Felföldi Zitának az ihlet-adást.)

A családi dráma folytatódik...

László, Jolán és Ádám - folytatás:

L: Pakolásztuk apám holmiját, selejteztünk, ahogy ott rendezgetjük az iratait, egy naplót találtunk.

J: Érdekes, apánk soha nem írt naplót, legalábbis mi sose láttuk. Tollat is alig vett a kezébe, idősebb korában nagy ritkán megfejtett egy-egy keresztrejtvényt…

L: Ott volt egy napló, az 1990-91-es évekből. Se előtte, se utána. És hogy mi történt ekkor? A várandósság, a szülés és anyám halála. Az utolsó bejegyzése így szól: „Az én egyetlen szerelmem angyallá lett ma…” Na de előtte… Fény derült egy nagy titokra, hogy azokban az időkben anyánknak volt egy szeretője! Ismertük is, néha járt is nálunk, a Józsi, falubélink, iskolatársa. Mi nem gyanakodtunk semmire. Apánkkal mintha még haverságban is lettek volna.

J: Apánk furcsa egykedvűséggel törődött bele a helyzetbe. Azt írta, az idő majd mindent meggyógyít, hadd élje ki magát anyánk, soha nem volt igazi fiatalsága, most megbolondult egy kicsit, de majd csak megjön az esze, és elmarad a Józsi.

L: A szüleink a mi születésünk után húsz évig éltek házaséletet, de nem lett újabb gyerek.

J: Már ha egyáltalán éltek, Lacikám!

L: Erre bejön a képbe ez a szerető, és rögtön megfogan. Szerintünk nem is apánké a gyerek!

A fiú most először kapja fel a fejét.

J: Azt nem állítjuk persze, hogy ez biztosan így van, de a gyanú befészkelte magát a gondolatainkba.

L: Követelem, hogy csináltass genetikai vizsgálatot!

Á: Az örökséget akarod?

L: Nem az örökséget akarom! Elégtételt akarok!

Á: Apánk engem a sajátjaként szeretett, ő nevelt fel, miért akarsz 27 év után mindent megbolygatni?

L: Ő nevelt fel? Éjjel-nappal dolgozott. Jolika gondozott téged, naponta átjárt, pedig ott volt a maga családja, a saját gyerekei.  Én is támogattalak, anyagilag, pedig… Gyűlöltelek!

Á: Újra kérdezem: Miért bolygatod fel a múltat?

A: A múlttal fontos dolog foglalkozni, de csak addig, míg segítségével megértjük a jelent. Benne ragadni már nem annyira szerencsés. László, maga 27 éve hordozza magában ezt a sérelmet? Mi jelentene magának kellő elégtételt? Sem az anyja, sem az apja nem fog feltámadni.

Á: Nemrég felkerestem ezt a férfit, ezt a Józsefet. Nem éreztem iránta az égvilágon semmit. Se dühöt, hogy felcsinálta anyámat, hiszen ehhez nyilvánvalóan ketten kellettek. A gyermeki érzések sem öntöttek el hirtelen, hogy lehet, hogy ő az apám. Először tagadta az egészet. Amikor mondtam neki, hogy ott a bizonyíték, az a napló, akkor beismerte, hogy igen, rövid ideig volt köztük valami. Alig emlékezett rá. Valószínűleg nem Anya volt neki az egyetlen. Pár alkalom volt, csak szex és más semmi… Ott képeltem volna fel legszívesebben. Anyám akkor egy időre beleszeretett ebbe a férfiba, örömmel várta a gyerekét – ez meg nem is emlékezett rá. De aztán visszafogtam magamat. Tulajdonképpen nem is értem, minek mentem oda, mit is vártam ettől a találkozástól.

L: Te sem emlékszel rá!

Á: Hogy emlékeznék? Megszülettem – meghalt. Mi maradt nekem belőle? Ti legalább ismertétek! Nektek legalább volt anyátok huszonöt évig! Fel tudott titeket nevelni kisbaba korotoktól egészen a felnőtt korotokig. Még az első unokáit is láthatta, Jolika, a te lányodat is, fiadat is, meg Laci, a te fiad is nem sokkal a halála előtt született, hiszen pont annyi idős, mint én. Vicces, én és az unokaöcsém egyidősek vagyunk… - neveti el magát, aztán elszontyolodik. - Engem még a karjaiba se vehetett! Mit irigyeltek tőlem? Azt a szaros házat? Eladom, aztán odaadom nektek a jussotokat, és akkor béke lesz. Én meg albérletbe költözöm, mert abból úgyse tudok magamnak még egy fészert sem venni.

A: László, akkor komolyan béke lesz az ön lelkében, ha megkapja azt a pár millió forintot?

L: Dehogy lesz. Ez nem a pénzről szól.

A: Hanem miről?

L: Az igazságról!

A: Azt már soha nem fogják megtudni. A küzdelem, a harc ilyenkor nem sokat ér. A megbocsájtás viszont ilyen helyzetekben üdvözítő tud lenni.

Coach story 6. - Családterápia

Az idősebb férfi lép be először, padlóra szegezett tekintettel. Magas, szikár, csontos. Kopottas, barnás öltöny van rajta, fehér inggel, meghatározhatatlan színű nyakkendővel. Ábrázata olyan, mintha a saját temetésére jött volna.

Az idősebb nő ódivatú ruhát visel. Sötétkék dzsörzé anyagból varrták, gallérja és díszzsebe fehér. Eléggé molett a hölgy, még a bővebb szabású ruha is feszül rajta itt-ott. Haja dauerolt, rövidre vágott, valaha talán rozsdabarna lehetett, most már erőteljesen őszül. Zavartan mosolyog, kacarászik. Egymás mellé ülnek le a kanapéra.

A fiatal fiú érdeklődve néz körül a szobában, odalép a festményekhez, megszemléli őket. mintha nem is tartozna kettőjükhöz. Az öltözéke: lezser kockás ing, koptatott farmer, és sportcipő, ami talán soha nem látott még cipőkefét. Haja pedig olyan kócos, amin rég szántott át hajkefe.

Ha ők ketten összehúzódnának, a fiú akár kettejük közé is elférne a kanapéra. Kicsit tétovázik, de aztán inkább a rézsútosan álló fotelt választja.

A: Megmondom őszintén, ha nem vázolták volna fel a helyzetet egy pár szóval a telefonban, akkor most azt hinném, hogy apa, anya, és gyermeke ül itt.

J: Pedig mi mind testvérek vagyunk…

L: Mi, - nyomja meg a szót a férfi, - mi ketten édestestvérek vagyunk. Ő, - mutat, szinte vádlón Ádámra, - ő csak a mostohatestvérünk.

J: Lacikám… - teszi nyugtatóan a kezét a nő a férfiéra, de ő elrántja azt. – Látja, kedveském, hogy milyen? Ezért is jöttünk ide. Mert képtelenek vagyunk megegyezni az örökségen.

A: Akkor ez valami tévedés lesz, én nem vagyok ügyvéd!

J: Tudjuk. A Telekiék ajánlották magát, hogy az ő családi gubancaikat is maga oldotta meg. Talán a miénkkel is sikerrel jár.

L: Képtelenség. – Mordul fel a férfi az orra alatt. - Miatta halt meg az anyánk!

A: Hogyhogy?

L: Anyánk eléggé fiatalon szült minket kettőnket. A tizennyolcat sem töltötte be, mikor én megszülettem, és 20 éves volt, mikor Jolika. Aztán viszont eltelt több mint két évtized. Anyánk majdnem 45 évesen lett várandós vele. – Megint rámutat, nem nevezi néven.

J: Sok volt a szüleink között akkoriban a feszültség. Annak tudtuk be, hogy Anya vacakolt rajta, megtartsa-e a babát vagy sem Végül is vállalta.

L: A baba egészségesen megszületett, de anyánk hirtelen rosszul lett. Ömleni kezdett belőle a vér, aztán el is ájult. Nem is tért magához többé, fél óráig küzdöttek az orvosok az életéért, de nem tudták megmenteni.

A: Ez borzalmas lehetett, viszont lett egy testvérük.

L: Na ja! Van egy jó hírem meg egy rossz. Megszületett kisöcsétek, de édesanyátok meghalt? El tudja ezt képzelni?!

A: Kérem..

L: Várjon, mert még nem értünk a történetünk végére! – emeli fel az ujját László. - Szeretett édesapánk élete 73. évében, hosszan tartó, méltósággal viselt betegségben nemrégiben elhunyt. – Mintha egy gyászjelentés szövegét mondaná. – A fájdalom után meg kellett tennünk a szokásos intézkedéseket, temetés, stb. hagyatéki tárgyalás. Megmondom őszintén, hidegzuhanyként ért minket… Természetesen nem akarok kapzsinak tűnni. Mindketten felépítettünk egy-egy házat, családunk van, ott lakunk a faluban. Jolika az alvégen, én a felvégen. Ő meg középen. Ő – mutat Ádámra – Apával élt, ő volt a kis kedvenc… De azért joggal remélhettünk igazságos elosztást. Hogy ha három gyereke volt, akkor háromfelé is ossza a vagyonát. De nem! Ő örökölt utána mindent! A házat, a telket, a bútorokat… Mi maradt nekem apám után? A pecsétgyűrűje, ez az egy, amit direktben rám hagyott, Jolikára meg anyánk arany-nyakláncát. A többi, ingatlan és ingóság, mint övé…

A: Változatlanul szólok, hogy nem ügyvéd vagyok, nem tudok peres ügyben segíteni…

L: Várjon, a történetnek még mindig nincs vége. – emeli fel újra a mutatóujját. - Most jön a csattanó. 
(folyt. köv.)