Karácsonyi idegbaj

A karácsony meghitt ünnep helyett egyre inkább idegbajt jelent az emberek számára. Elhatároztam, hogy erről fog szólni a következő poszt, mert aktuálisabb a téma, mint bármikor. Aztán gondoltam, megnézem, tavaly ilyenkor miről is írtam, és meglepetten láttam, hogy kábé ugyanerről. Majd rájöttem, hogy ezen semmi meglepő nincs. Még mindig, és egyre jobban igaz az, hogy a karácsonyi készülődéstől az emberek nagy része inkább stresszes hangulatba kerül, semmint ellazultba.

Tavaly az volt a cikkem középpontjában, hogy a nők veszik a vállunkra az ünnepi készülődés nagy részét, vagy akár teljes egészét, és hogy mekkora teher ez számukra. Életem eddigi részét is inkább a nők megsegítésének szenteltem. Mostanság viszont rájöttem, hogy méltatlanul elhanyagoltam a férfiakat, az apákat. Nem lehet úgy megoldani egy család problémáit, ha csak a nők lelki gyógyításával foglalkozom, szegény férfiakat meg hanyagolom.

Tehát a mostani bejegyzés a hímneműekről is fog szólni.  Mert ugyan ki viszi haza a fenyőfát? Ki faragja bele a tartóba? Az ajándékok… nos, ez tényleg főleg a nők dolga, de azért a feleségnek is venni kellene valamit, ami fantáziadúsabb egy parfümnél. És a háztartás? Biztosan van férfi, aki kézbe veszi ilyenkor (is) a porszívót, porrongyot. Képzeljétek, nálunk a férjem dolga az ablakpucolás.

Tény, hogy a nők hajlamosak arra, hogy elhiggyék, mert ezt látták anyjuktól, nagyanyjuktól, hogy az ő dolguk ennek a sok tehernek a hátukon cipelése. Úgy érzik, a férjek képtelenek ezeket a feladatokat normálisan megoldani. Meglehet, hogy egy férfi másként díszítené fel a fát, és az is, hogy gesztenyével töltött pulyka helyett pörkölt lenne a menü. Nem biztos, hogy belekezdene egy karácsonyi énekbe, és lehet, hogy bejgli helyett cukrászdából hozatna süteményt. Hát aztán?

Sok nő imádja a mártír szerepet, különösen az, akinek kevés az önbizalma. Meglehet, hogy azért kevés, mert a férfi döngölte azt sárba, meglehet, hogy ennek sokkal korábbi, több generációra visszanyúló gyökerei vannak. Biztosan látta a szenvedő arcokat, mint én is a nagymamámét, hallotta a végtelen lista felsorolását, hogy ő mennyit gürizik a családért. Meglepő, hogy ugyanezt tolja ő is a férje meg a gyerekei arcába?

Tegnap bent jártam Budapesten. Kettős érzés kerített hatalmába. Egyszerre volt szép és nyomasztó is. Fények, gyönyörű kézműves áruk (büszkék lehetünk a magyar kézművesekre, csodákat alkotnak), finom illat, zene, ünnepi fíling ezerrel. Másrészt rengeteg ember töltötte meg a sétálóutcákat és a vásárteret. Mindenki, oké, minden második ember szelfizett a fényekkel a háttérben. Kérdeztem is: Vajon látnak a szemükkel is, vagy csak a telefonjukon keresztül? A vásárban a sok értékes kincs mellett tömeg, tülekedés, rohanás… Az árak csillagászatiak. Múltkor láttam egy fotót a fb-on: egy szelet zsíros kenyér lilahagymával 1250 (!!!) forint. Az ünnep évről évre egyre gyorsabb, csillogóbb és drágább. Hová lehet ezt még fokozni? Egyáltalán kell?

Visszatérve a férfiakra: Tudom, hogy óriási rajtuk a nyomás. Hogy az ünnepek költségét sok családban ők állják, míg a feleség anyaként, háziasszonyként tartja a frontot. Mégis, próbálják meg ők is kivenni a részüket ebből az egész óriási stressz-csomagból! Kapják kézen a gyereket, és menjenek el együtt ajándékot venni anyának, nagyszülőknek, tesóknak. Adjanak egy-egy szabadnapot a feleségüknek, aki ilyenkor el tud menni fodrászhoz, kozmetikushoz, ki tudja lakkozni a sok mosogatástól szétázott körmeit, és pakolással némileg ki tudja simítani a stressztől kialakult ráncait.

Amúgy mi lenne, ha nem is lenne ez akkora stressz? Kétféleképpen tehetünk ezért, és az egyik a saját magunk irányába támasztott elvárások csökkentése. A másik pedig a teendők, vásárolandók tényleges csökkentése. Minek akkora fa, annyi ajándék, annyiféle ennivaló? Én például hiába mondom anyukámnak évről évre, hogy nem kell megszakadnia, bőven elég egy-kétfajta süti, tavaly is hozott kábé hétfélét. A család nálunk minden évben megszavazza a menüt, ami tavaly is rakott volt (rizses, cukkinis), idén is az lesz (rakott krumpli sokféle sajttal), még akkor is, ha a nagylányom szerint az nem elég ünnepi. Szerintem pont az az ünnepi, ami azzá teszünk, másrészt ezeket mindenki szereti. Elő lehet készíteni, és míg érkeznek a vendégek, addig szépen a sütőben megsül.

Az ajándékok egy része most is kézzel készül (nem akarom előre lelőni a poént, mivel az érintettek is olvassák a blogomat), és nem nullázódik le a bankszámlánk attól, hogy sokezres ajándékokat vásárolunk. Minden nap egy kis rákészülés, reggeli ajándék, díszítés, így szép fokozatosan kerül a házzal együtt a mi lelkünk is ünnepi hangulatba. Egyszerűen nem vagyok hajlandó arra, hogy az ünnepre való tekintettel síkideg legyek. És ti?