2019. július 30., kedd

A családi dráma folytatódik...

László, Jolán és Ádám - folytatás:
L: Pakolásztuk apám holmiját, selejteztünk, ahogy ott rendezgetjük az iratait, egy naplót találtunk.
J: Érdekes, apánk soha nem írt naplót, legalábbis mi sose láttuk. Tollat is alig vett a kezébe, idősebb korában nagy ritkán megfejtett egy-egy keresztrejtvényt…
L: Ott volt egy napló, az 1990-91-es évekből. Se előtte, se utána. És hogy mi történt ekkor? A várandósság, a szülés és anyám halála. Az utolsó bejegyzése így szól: „Az én egyetlen szerelmem angyallá lett ma…” Na de előtte… Fény derült egy nagy titokra, hogy azokban az időkben anyánknak volt egy szeretője! Ismertük is, néha járt is nálunk, a Józsi, falubélink, iskolatársa. Mi nem gyanakodtunk semmire. Apánkkal mintha még haverságban is lettek volna.
J: Apánk furcsa egykedvűséggel törődött bele a helyzetbe. Azt írta, az idő majd mindent meggyógyít, hadd élje ki magát anyánk, soha nem volt igazi fiatalsága, most megbolondult egy kicsit, de majd csak megjön az esze, és elmarad a Józsi.
L: A szüleink a mi születésünk után húsz évig éltek házaséletet, de nem lett újabb gyerek.
J: Már ha egyáltalán éltek, Lacikám!
L: Erre bejön a képbe ez a szerető, és rögtön megfogan. Szerintünk nem is apánké a gyerek!
A fiú most először kapja fel a fejét.
J: Azt nem állítjuk persze, hogy ez biztosan így van, de a gyanú befészkelte magát a gondolatainkba.
L: Követelem, hogy csináltass genetikai vizsgálatot!
Á: Az örökséget akarod?
L: Nem az örökséget akarom! Elégtételt akarok!
Á: Apánk engem a sajátjaként szeretett, ő nevelt fel, miért akarsz 27 év után mindent megbolygatni?
L: Ő nevelt fel? Éjjel-nappal dolgozott. Jolika gondozott téged, naponta átjárt, pedig ott volt a maga családja, a saját gyerekei.  Én is támogattalak, anyagilag, pedig… Gyűlöltelek!
Á: Újra kérdezem: Miért bolygatod fel a múltat?
A: A múlttal fontos dolog foglalkozni, de csak addig, míg segítségével megértjük a jelent. Benne ragadni már nem annyira szerencsés. László, maga 27 éve hordozza magában ezt a sérelmet? Mi jelentene magának kellő elégtételt? Sem az anyja, sem az apja nem fog feltámadni.
Á: Nemrég felkerestem ezt a férfit, ezt a Józsefet. Nem éreztem iránta az égvilágon semmit. Se dühöt, hogy felcsinálta anyámat, hiszen ehhez nyilvánvalóan ketten kellettek. A gyermeki érzések sem öntöttek el hirtelen, hogy lehet, hogy ő az apám. Először tagadta az egészet. Amikor mondtam neki, hogy ott a bizonyíték, az a napló, akkor beismerte, hogy igen, rövid ideig volt köztük valami. Alig emlékezett rá. Valószínűleg nem Anya volt neki az egyetlen. Pár alkalom volt, csak szex és más semmi… Ott képeltem volna fel legszívesebben. Anyám akkor egy időre beleszeretett ebbe a férfiba, örömmel várta a gyerekét – ez meg nem is emlékezett rá. De aztán visszafogtam magamat. Tulajdonképpen nem is értem, minek mentem oda, mit is vártam ettől a találkozástól.
L: Te sem emlékszel rá!
Á: Hogy emlékeznék? Megszülettem – meghalt. Mi maradt nekem belőle? Ti legalább ismertétek! Nektek legalább volt anyátok huszonöt évig! Fel tudott titeket nevelni kisbaba korotoktól egészen a felnőtt korotokig. Még az első unokáit is láthatta, Jolika, a te lányodat is, fiadat is, meg Laci, a te fiad is nem sokkal a halála előtt született, hiszen pont annyi idős, mint én. Vicces, én és az unokaöcsém egyidősek vagyunk… - neveti el magát, aztán elszontyolodik. - Engem még a karjaiba se vehetett! Mit irigyeltek tőlem? Azt a szaros házat? Eladom, aztán odaadom nektek a jussotokat, és akkor béke lesz. Én meg albérletbe költözöm, mert abból úgyse tudok magamnak még egy fészert sem venni.
A: László, akkor komolyan béke lesz az ön lelkében, ha megkapja azt a pár millió forintot?
L: Dehogy lesz. Ez nem a pénzről szól.
A: Hanem miről?
L: Az igazságról!
A: Azt már soha nem fogják megtudni. A küzdelem, a harc ilyenkor nem sokat ér. A megbocsájtás viszont ilyen helyzetekben üdvözítő tud lenni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése