Csúfolódás

Egy ideje iskolában dolgozom tanárként, és az egyik leggyakoribb probléma, amivel találkozom, az a csúfolódás. Azt veszem észre, hogy a gyerekek idejük legnagyobb részét azzal töltik, hogy a másikat megfigyelik, és annak a gyengeségeit emelik ki. Jóval több energiát fordítanak társaik hibáira, mint a saját belső világukra. Kritizálnak, gúnyolódnak.

Aztán mikor tovább gondoltam a témát, gyorsan rájöttem, hogy hiszen nincs is ez másképp a felnőttek világában sem. Sokkal könnyebb szidni egy celebet, hogy milyen csúnyán intézte a válását, mint hogy a saját válásunkat megoldjuk emberien. Volt már, hogy láttam sztárok súlyát, alakját kritizáló kommenteket, és kíváncsiságból rákattintottam a kommentelőre – aki természetesen sokkal súlyosabb és rosszabb alakú volt, mint az adott sztár. Egyszerűbb valakinek odamondani X politikusra, hogy megcsalta a feleségét, Y színészre, hogy hát azért őt sem kíméli az idő vasfoga, mintsem szembenézni saját hibájával, és beismerni, hogy bizony ő is kikacsintgat a házasságából, és neki is szaporodnak a ráncai.

Én amolyan elemző típus lettem mostanában, mindig megpróbálom megérteni az indítékokat. Nyomozok, hogy a tettek mögött milyen okok húzódhatnak meg. Minek csúfolódik, gúnyolódik valaki? És rájöttem, mondjuk nem kell hozzá túl nagy ész, hogy főleg azok az emberek csinálják ezt, akik saját magukat alul értékelik, ezért szükségük van arra, hogy (látszólagos) fölényüket másokkal szemben érzékeltessék. Tudatosan vagy tudat alatt, ezek az emberek tökéletesen tisztában vannak saját gyengéikkel, de azért foglalkoznak másokkal, hogy egyrészt a saját hibájukra ne derüljön fény, vagy legalább is ne irányuljon túl nagy fókusz, másrészt hogy a fölérendeltségből eredő hatalom-érzet plusz energiát adjon nekik.

Az emberi élet, ha le akarnám egyszerűsíteni, puszta energia-áramlás, hol többlet van, hol hiány, az energia hol természetesen és lágyan áramlik, hogy meg zúdul. Jobbik esetben „magától”, a természetes rend következtében, rosszabbik esetben viszont külső ráhatásokra. Vannak ezek az úgynevezett energia-vámpírok, akik sokféleképpen nyerhetnek energiát, ha már nekik amúgy nem jut: agresszióval, panaszkodással, faggatózással, mártírkodással, stb.

A csúfolódás az energia-szipkázás egyik módja. Azt hinné az ember, hogy az ovi-suli után az ember ezt kinövi, pedig dehogy, csak átalakítja gúnyolódássá, csúnya szóval fikázássá. Sarkítva Magyarország tízmillió kritikus országa. Az osztályomban igyekszem tudatosítani a gyerekekben, mennyivel jobb, ha a másik dolgai helyett a magunkéra összpontosítunk, de biztosan nehéz lehet ezt megtenni egyik percről a másikra, főleg ha anya, apa, nagyszülők, testvérek, szomszédok ellenkező példát mutatnak. Talán az, ha elmondom nekik, hogy minden egyes csúfolódó mondat az ő saját gyengeségeikről árulkodik, akkor, bízom benne, előbb-utóbb csökken ezek száma.

A végére egy Kowa dalszöveg jutott eszembe a témáról: „Csak az kritizál, akiben nincsen hála…”, illetve „Csinálja jobban, akinek semmi nem jó!”

Idő

Emlékeztek a „Hahó, Öcsi”-re? Biztosan láttátok filmen, Kovács Krisztiánnal, tán meg volt nektek könyvben is. Most persze nem magáról a meséről fogok nektek írni, hanem annak témájáról, az időről. Szegény Öcsi folyton ugyanis azt hallja mindenkitől, hogy nincs ideje se apának, se anyának, se nagymamának, se senkinek, ezért elindul megkeresni az időt.

Az idő vajon tényleg elveszett volna? Néha valóban úgy tűnik. És olyan furcsán telik. Amikor olyan dolgot csinálunk, amit szeretünk, egy óra egy pillanatnak tűnik. Máris vége a kétórás Ákos koncertnek, na ne már! Hisz épp csak az imént kezdődött! Bezzeg ha sorban kell állnunk a boltban, hivatalban várakozunk, vagy egy unalmas értekezleten ülünk, akkor csigalassúsággal telnek a percek.

Szerintem annyira viccesek vagyunk mi, a modern kor emberei, és mindjárt meg is magyarázom, miért. Folyton időhiányra panaszkodunk, pedig igazán mindent megkapunk a civilizációtól, hogy tevékenységeinket sokkal gyorsabban végezhessük. Gondoljunk csak bele dédanyáink életébe. Kézzel mostak, a ruhát sulykolták, kékítették, mángorolták, ki tudja még miket csináltak vele, hogy szép tiszta legyen. Maguk dagasztották-sütötték a kenyeret, felsöpörték a döngölt földet, kályhával fűtöttek, voltak állataik, konyhakertjük, gyalog vagy szekéren jártak, satöbbi. 

Ma ott a sok gép, mosógép (szárítógép is!), mosogatógép, termosztátos radiátor, porszívó, takarítógép, kutyafüle. Ott az autó, és még távirányítós garázskapu is gondoskodik arról, hogy hamarabb bejuthassunk a házba (és nehogy megfázzunk-ázzunk ezen a hatalmas úton). Minden, de tényleg, szinte minden adott ahhoz, hogy a teendőinkkel pikk-pakk végezzünk, és utána azt csinálhassuk, amit csak akarunk.

Akkor miért van az, hogy mintha ma még nagyobb időhiányban szenvednének az emberek, mint a régi korokban? Szerintem azért, mert kreáltak maguknak újfajta tevékenységeket, amelyek ezekbe az elvileg szabad idősávokba beépültek, így ugyanolyan zsúfolt a napirendjük, mint dédszüleiknek, ha nem zsúfoltabb.

Ott az a sok „kell”. Nincs időm, mert ezt és ezt KELL tennem. Ha rákérdeznék, hogy miért kell, ki mondja, hogy kell, vajon hányan tudnának érdemi válasszal szolgálni? Például fitness-edzésre kell menni. De ha a mindennapokban kevésbé lennének elkényelmesedve, használnák a kezüket, lábukat, izmaikat, tüdejüket a tevékenységekhez, nem lenne szükség aerobic órára. El kell olvasnom az üzeneteimet. Ugyan már, mindannyian tudjuk, ez mit jelet. 10 perc a-mail csekkolást, majd 50 perc böngészést a neten, hogy megtudjuk, melyik való világ hős kivel jár, és melyik celeb épp mijét plasztikáztatta.

Látszólag könnyebbé tette életünket a modern élet, pedig dehogy! Eleink sokkal egyszerűbben éltek, így idejük is volt. Egymásra, családra, közösségre. Kézművességre, mert vajon mennyi időbe telhetett, mint megfaragták, kihímezték, meghorgolták, kipingálták, stb. Ugye tudjátok, hogy készült egy felmérés arról, haláluk óráján mit bánnak meg leggyakrabban az emberek? Hát azt, hogy nem töltöttek több időt a szeretteikkel, illetve örömet adó tevékenységekkel.

Hogyan lehet a mai rohanó világban több időnk? Közhelyes leszek: tudatossággal. Tervezés, racionális időbeosztás. Reggel felkelsz, összeszeded, hol mit akarsz csinálni, és jól összeszervezed az útvonaladat. Előre megnézed, mi fogyott ki a hűtőből, hogy ne kelljen háromszor boltba menni. Odafigyelés, önkontroll. Csak azért sem olvasod el Győzike magánéletét! Nem figyelsz egyszerre háromfelé, mert akkor igazán egyfelé se figyelsz. Viszont odafigyelsz saját bioritmusodra, és amikor aktívabb vagy, akkor csinálod a házmunkát, a kertet meg a tornát, amikor pedig kezdesz testileg leereszteni, jöhet a szellemi munka, olvasás, alkotás. Ilyesmik.

Az öt szeretetnyelv egyike a minőségi idő. Tölts mostantól többet azokkal az emberekkel és tevékenységekkel, akiket/amiket szeretsz!

Bezzeg te, bezzeg én!

Neked milyen könnyű! Bezzeg engem bottal ver az Isten!

Neked csupa jó kártyalapot osztott a sors! Nekem meg büntető karma jutott!

Ezt az írást egy fb-on megosztott kép és írás, illetve az alatta kialakult komment-háború ihlette. A képen két kert volt. Az egyikben rengeteg rózsa, aminek a benne lévő nő nem tudott örülni. A másikban egyetlenegy virág, ami viszont láthatóan nagy örömöt okozott a másik nőnek. A szöveg pedig: „Sokan abban a tévhitben vannak, hogy boldogságuknak külső feltételei vannak…”

Erre írta valaki, hogy aki nem élte meg az anyagi hiányt, az ne írjon ilyeneket, bezzeg ő, aki elveszítette mindenét, és romba dőlt az élete... Ebből robbant aztán ki a komment-csata. Nem fogom részletezni az illető életét és azokat a „sorscsapásokat”, amelyek sújtották, inkább csak az általános tanulságokat igyekszem most levonni.

Van egy embertípus, amelyik egyszerűen képtelen életének irányítását a saját kezébe venni. Ha szar az élete, akkor az természetesen mások miatt szar. A jó dolgokat más csak úgy kapja a sorstól, a rossz dolgok pedig büntetésként érkeznek az életbe.

Én nem tudom értelmezni a „sors” szót. Úgy érzem, a mondás nagyon is igaz, hogy mindenki a saját szerencséjének kovácsa. (Épp ezért a „szerencse” szó sem szerepel a szótáramban.) Szerintem az emberek maguk felelősek a saját életükért. Ők hozták a sok különböző kisebb-nagyobb, lazább és fontosabb döntést, ami aztán oda kormányozta életük hajóját, ahol épp most tartanak.

Másra vagy akár a sorsnak nevezett valamire hárítani a felelősséget egyenlő azzal, hogy kibújunk saját életünk irányítása alól. Innentől kezdve lehet mutogatni a másikra, hogy neki mennyire sok jutott a húsosfazékból, neki bezzeg milyen pocsék minden. Nyilvánvaló, hogy az illető ilyenkor sajnálatot vár, ezzel nyeri az energiát.

Egyik kedvenc mondásom, hogy nem az éli túl, aki erős, nem is az, aki okos, hanem az, aki a legrugalmasabban tud alkalmazkodni. Emberek és helyzetek jönnek, események történnek, és csakis rajtunk múlik, hogyan reagálunk ezekre, mennyire látjuk meg az első pillantásra rossznak tűnő dolgokban a lehetőséget a továbblépésre, a változtatásra.

Van, aki azt mondja, hogy abból a helyzetből, amiben most van, amibe belekerült, önhibáján kívül, természetesen, képtelenség kimászni. (Önhibáján kívül elvált – ez az egyik legviccesebb szöveg a társkereső apróhirdetésekben.) Aki úgy érzi, nem tudja úrjakezdeni az életét, annak – és ez most erős szöveg, tudom – nem érdemes élni. Az egész élet folyamatos változásokról és kisebb-nagyobb újrakezdésekről szól. Két választás van: 1. Szenvedés, panaszkodás, beleragadás a híg folyékony kakiba. 2. Talpra állás, megbirkózás a nehézségekkel, újrakezdés.

A végére egy személyes kiegészítés. 5 éve elváltam 5 gyerekkel. Egyedül maradtam egy kihalt szőlőhegyen, egy présházban, ahol nem volt víz, eleinte villany sem. Innen álltam fel. Nem igazán okoltam másokat a saját pocsék életemért. (Na jó, az elején üvöltve szidtam a volt férjemet…) Most tök elégedett vagyok az életemmel.

A tanulságot meg mindenki vonja le ebből úgy, ahogyan ő akarja. Aki úgy, az kezdje el nyugodtan mantrázni, hogy nekem bezzeg milyen könnyű…

(Köszönöm Felföldi Zitának az ihlet-adást.)

A családi dráma folytatódik...

László, Jolán és Ádám - folytatás:

L: Pakolásztuk apám holmiját, selejteztünk, ahogy ott rendezgetjük az iratait, egy naplót találtunk.

J: Érdekes, apánk soha nem írt naplót, legalábbis mi sose láttuk. Tollat is alig vett a kezébe, idősebb korában nagy ritkán megfejtett egy-egy keresztrejtvényt…

L: Ott volt egy napló, az 1990-91-es évekből. Se előtte, se utána. És hogy mi történt ekkor? A várandósság, a szülés és anyám halála. Az utolsó bejegyzése így szól: „Az én egyetlen szerelmem angyallá lett ma…” Na de előtte… Fény derült egy nagy titokra, hogy azokban az időkben anyánknak volt egy szeretője! Ismertük is, néha járt is nálunk, a Józsi, falubélink, iskolatársa. Mi nem gyanakodtunk semmire. Apánkkal mintha még haverságban is lettek volna.

J: Apánk furcsa egykedvűséggel törődött bele a helyzetbe. Azt írta, az idő majd mindent meggyógyít, hadd élje ki magát anyánk, soha nem volt igazi fiatalsága, most megbolondult egy kicsit, de majd csak megjön az esze, és elmarad a Józsi.

L: A szüleink a mi születésünk után húsz évig éltek házaséletet, de nem lett újabb gyerek.

J: Már ha egyáltalán éltek, Lacikám!

L: Erre bejön a képbe ez a szerető, és rögtön megfogan. Szerintünk nem is apánké a gyerek!

A fiú most először kapja fel a fejét.

J: Azt nem állítjuk persze, hogy ez biztosan így van, de a gyanú befészkelte magát a gondolatainkba.

L: Követelem, hogy csináltass genetikai vizsgálatot!

Á: Az örökséget akarod?

L: Nem az örökséget akarom! Elégtételt akarok!

Á: Apánk engem a sajátjaként szeretett, ő nevelt fel, miért akarsz 27 év után mindent megbolygatni?

L: Ő nevelt fel? Éjjel-nappal dolgozott. Jolika gondozott téged, naponta átjárt, pedig ott volt a maga családja, a saját gyerekei.  Én is támogattalak, anyagilag, pedig… Gyűlöltelek!

Á: Újra kérdezem: Miért bolygatod fel a múltat?

A: A múlttal fontos dolog foglalkozni, de csak addig, míg segítségével megértjük a jelent. Benne ragadni már nem annyira szerencsés. László, maga 27 éve hordozza magában ezt a sérelmet? Mi jelentene magának kellő elégtételt? Sem az anyja, sem az apja nem fog feltámadni.

Á: Nemrég felkerestem ezt a férfit, ezt a Józsefet. Nem éreztem iránta az égvilágon semmit. Se dühöt, hogy felcsinálta anyámat, hiszen ehhez nyilvánvalóan ketten kellettek. A gyermeki érzések sem öntöttek el hirtelen, hogy lehet, hogy ő az apám. Először tagadta az egészet. Amikor mondtam neki, hogy ott a bizonyíték, az a napló, akkor beismerte, hogy igen, rövid ideig volt köztük valami. Alig emlékezett rá. Valószínűleg nem Anya volt neki az egyetlen. Pár alkalom volt, csak szex és más semmi… Ott képeltem volna fel legszívesebben. Anyám akkor egy időre beleszeretett ebbe a férfiba, örömmel várta a gyerekét – ez meg nem is emlékezett rá. De aztán visszafogtam magamat. Tulajdonképpen nem is értem, minek mentem oda, mit is vártam ettől a találkozástól.

L: Te sem emlékszel rá!

Á: Hogy emlékeznék? Megszülettem – meghalt. Mi maradt nekem belőle? Ti legalább ismertétek! Nektek legalább volt anyátok huszonöt évig! Fel tudott titeket nevelni kisbaba korotoktól egészen a felnőtt korotokig. Még az első unokáit is láthatta, Jolika, a te lányodat is, fiadat is, meg Laci, a te fiad is nem sokkal a halála előtt született, hiszen pont annyi idős, mint én. Vicces, én és az unokaöcsém egyidősek vagyunk… - neveti el magát, aztán elszontyolodik. - Engem még a karjaiba se vehetett! Mit irigyeltek tőlem? Azt a szaros házat? Eladom, aztán odaadom nektek a jussotokat, és akkor béke lesz. Én meg albérletbe költözöm, mert abból úgyse tudok magamnak még egy fészert sem venni.

A: László, akkor komolyan béke lesz az ön lelkében, ha megkapja azt a pár millió forintot?

L: Dehogy lesz. Ez nem a pénzről szól.

A: Hanem miről?

L: Az igazságról!

A: Azt már soha nem fogják megtudni. A küzdelem, a harc ilyenkor nem sokat ér. A megbocsájtás viszont ilyen helyzetekben üdvözítő tud lenni.

Coach story 6. - Családterápia

Az idősebb férfi lép be először, padlóra szegezett tekintettel. Magas, szikár, csontos. Kopottas, barnás öltöny van rajta, fehér inggel, meghatározhatatlan színű nyakkendővel. Ábrázata olyan, mintha a saját temetésére jött volna.

Az idősebb nő ódivatú ruhát visel. Sötétkék dzsörzé anyagból varrták, gallérja és díszzsebe fehér. Eléggé molett a hölgy, még a bővebb szabású ruha is feszül rajta itt-ott. Haja dauerolt, rövidre vágott, valaha talán rozsdabarna lehetett, most már erőteljesen őszül. Zavartan mosolyog, kacarászik. Egymás mellé ülnek le a kanapéra.

A fiatal fiú érdeklődve néz körül a szobában, odalép a festményekhez, megszemléli őket. mintha nem is tartozna kettőjükhöz. Az öltözéke: lezser kockás ing, koptatott farmer, és sportcipő, ami talán soha nem látott még cipőkefét. Haja pedig olyan kócos, amin rég szántott át hajkefe.

Ha ők ketten összehúzódnának, a fiú akár kettejük közé is elférne a kanapéra. Kicsit tétovázik, de aztán inkább a rézsútosan álló fotelt választja.

A: Megmondom őszintén, ha nem vázolták volna fel a helyzetet egy pár szóval a telefonban, akkor most azt hinném, hogy apa, anya, és gyermeke ül itt.

J: Pedig mi mind testvérek vagyunk…

L: Mi, - nyomja meg a szót a férfi, - mi ketten édestestvérek vagyunk. Ő, - mutat, szinte vádlón Ádámra, - ő csak a mostohatestvérünk.

J: Lacikám… - teszi nyugtatóan a kezét a nő a férfiéra, de ő elrántja azt. – Látja, kedveském, hogy milyen? Ezért is jöttünk ide. Mert képtelenek vagyunk megegyezni az örökségen.

A: Akkor ez valami tévedés lesz, én nem vagyok ügyvéd!

J: Tudjuk. A Telekiék ajánlották magát, hogy az ő családi gubancaikat is maga oldotta meg. Talán a miénkkel is sikerrel jár.

L: Képtelenség. – Mordul fel a férfi az orra alatt. - Miatta halt meg az anyánk!

A: Hogyhogy?

L: Anyánk eléggé fiatalon szült minket kettőnket. A tizennyolcat sem töltötte be, mikor én megszülettem, és 20 éves volt, mikor Jolika. Aztán viszont eltelt több mint két évtized. Anyánk majdnem 45 évesen lett várandós vele. – Megint rámutat, nem nevezi néven.

J: Sok volt a szüleink között akkoriban a feszültség. Annak tudtuk be, hogy Anya vacakolt rajta, megtartsa-e a babát vagy sem Végül is vállalta.

L: A baba egészségesen megszületett, de anyánk hirtelen rosszul lett. Ömleni kezdett belőle a vér, aztán el is ájult. Nem is tért magához többé, fél óráig küzdöttek az orvosok az életéért, de nem tudták megmenteni.

A: Ez borzalmas lehetett, viszont lett egy testvérük.

L: Na ja! Van egy jó hírem meg egy rossz. Megszületett kisöcsétek, de édesanyátok meghalt? El tudja ezt képzelni?!

A: Kérem..

L: Várjon, mert még nem értünk a történetünk végére! – emeli fel az ujját László. - Szeretett édesapánk élete 73. évében, hosszan tartó, méltósággal viselt betegségben nemrégiben elhunyt. – Mintha egy gyászjelentés szövegét mondaná. – A fájdalom után meg kellett tennünk a szokásos intézkedéseket, temetés, stb. hagyatéki tárgyalás. Megmondom őszintén, hidegzuhanyként ért minket… Természetesen nem akarok kapzsinak tűnni. Mindketten felépítettünk egy-egy házat, családunk van, ott lakunk a faluban. Jolika az alvégen, én a felvégen. Ő meg középen. Ő – mutat Ádámra – Apával élt, ő volt a kis kedvenc… De azért joggal remélhettünk igazságos elosztást. Hogy ha három gyereke volt, akkor háromfelé is ossza a vagyonát. De nem! Ő örökölt utána mindent! A házat, a telket, a bútorokat… Mi maradt nekem apám után? A pecsétgyűrűje, ez az egy, amit direktben rám hagyott, Jolikára meg anyánk arany-nyakláncát. A többi, ingatlan és ingóság, mint övé…

A: Változatlanul szólok, hogy nem ügyvéd vagyok, nem tudok peres ügyben segíteni…

L: Várjon, a történetnek még mindig nincs vége. – emeli fel újra a mutatóujját. - Most jön a csattanó. 
(folyt. köv.)

Coach story 5. - Szandra és Balázs

Cipősarkak kopognak felfelé a lépcsőn. A férfi látványosan udvariaskodva engedi be maga előtt a nőt az ajtón.

A nő középmagas, de körömcipőt visel. Karcsú, jó alakú, és ezt az öltözéke is hangsúlyozza. Vajszínű kosztümkabátot, és hozzá illő nadrágot visel. Haját szőkés melírozott tincsekkel világosította ki. A fodrász tépettre vágta, sminkje eléggé erőteljes, a szeme alatti karikákon vastag alapozóréteg ül.

A férfi soványabb darab, az arca beesett. Nem túlságosan gondozott kör-szakállt visel. Egy szürkés garbó van rajta, amit a meleg ellenére végig magán is tart. Kékesszürke a kordnadrágja, amit széles bőröv fog össze.

Amikor a nő leül, a kabátkát leveszi magáról; a férfi színpadiasan ugrik oda, hogy lesegítse róla, majd az ölébe fekteti. Retikülje fehér műbőr, maga mellé rakja le.

A férfi a kisasztal mellé teszi le bőrtáskáját. Jó nagy távolságot tartva a nőtől foglal helyet a kanapén. Az egyik párnát is maguk közé rakja. Így mindketten a kanapé egy-egy csücskébe szorulnak.

- Miért vannak itt? - Jelentőségteljesen egymásra néznek, végül a nő szólal meg először:

- Válni akar!

A férfi szemöldöke felszalad, nyitná a száját, talán hosszasabb magyarázatra készül, de végül csak annyit mond:

- Ő akar válni.

- Na!

- Én ugyan nem. – Vonja meg a vállát a férfi. - Szerintem egész jól megvagyunk. Nem öljük egymást vagy ilyesmi.

- A jó kapcsolathoz tehát elég, ha nem ölik egymást a felek?

- Persze nem, de… Tudja, már semmi sem olyan, mint rég.

- Milyen volt rég?

- Figyelmes volt. Udvarias. Az évfordulókra virágcsokrot hozott, és mindig megittunk együtt egy üveg bort.

- Már ne is haragudj, de te ugyanúgy megfeledkezel az évfordulókról, mint én.

- Dehogy feledkezem meg! Csak mindig várom, hogy te lépj először. Te meg mostanában soha nem lépsz.

- Nincs kedvem.

- Nekem meg elegem van ebből a női szerepből. Mert mi a nő dolga? A kötelesség?

- Ez ön gondolja így?

- Nem, anyósom szajkózza ezt folyton. Mert ő húszévesen beleállt a család rabszolgájának szerepébe, és azóta se kecmergett ki belőle. Szerintem nem is fog. Nem is akar.

- A családjáért él, ennyi, ez miért olyan nagy baj?

- Nem él, hanem nyel. Tűr. De most komolyan, mindent a nő tűrjön el? A nő gátolja a fogamzást, ha kell, nyomassa tele magát hormonokkal, és a nő fogan meg, ha kell. A nő lesz terhes, nem várandós, terhes! Ő hányja végig az első három hónapot, neki lesznek visszerei, gyomorsava, ő lesz olyan a vége felé, mint egy bálna. Ő kínlódja végig azt a fél napot azokkal a borzalmas fájásokkal. És aztán az öröm helyett jön a depresszió.

- Maga így élte meg a terhességét és a szülését?

- Így hát. – válaszol helyette a férje. - Nem is igazán akarta ezt a gyereket.

- Imádom Matyit. De magamat is szeretem. Ez akkora bűn?

- Kétéves se volt még Matyi, amikor visszament dolgozni és bölcsödébe adta. Cserbenhagyta őt, gyakorlatilag lemondott róla.

- A bölcsőde nem jelent lemondást!

- Hány órát tölt távol a kisfiától?

- Négyet-ötöt. részmunkaidőben dolgozom az irodában.

- Mi az, ami még összetartja magukat? - A vállukat vonogatják, szinte ugyanabban a ritmusban. – Mi az, ami jó együtt?

- Hát… Talán a szex?

- A szex? – Kacag fel a nő. – Na ne röhögtess!

- Miért? Jó, nem?

- Ha engem kérdezel, akkor a válaszom: nem.

- De hát ezt eddig soha nem mondtad!

- Mert nem kérdezted!

- Eddig még soha nem beszélték meg a szexuális problémáikat?

- Nem, mert nincsenek is. – A férfi láthatóan pontot akar tenni a dolog végére.

- Há, há, há. – kacag a nő színpadiasan. - Oké, akkor lássuk csak. – Az ujján mutatja a számokat. – Egy. A szex eleve alig van. Kettő…

- Mert te soha nem akarod! Ahányszor közeledek hozzád, neked mindig valami bajod van vagy nem érsz rá. Épp megjött, sürgős munkád van, fáj a fejed, satöbbi, satöbbi.

- Hallgassuk végig Szandra listáját!

- Köszönöm. Tehát. Kettő, ha van, az is pocsék.

- Pocsék? – ütközik meg a férj. Hátát a támlának veti. – De… De hát te olyankor úgy élvezed!

- Mit látsz rajtam ilyenkor?

- Hát… Hogy szenvedélyesen ölelsz meg csókolsz… Sóhajtozol, sikoltozol…

- Na, akkor idefigyelj: - Szandra félig hanyatt dobja magát a karfára, és vonaglani kezd: - Óóó… - nyög kéjesen, - még… mmm…. igen, igen, csináld! Ah, ah, ah…! – Aztán hirtelen felül, kihúzza magát, visszazökken a szeretkező nő szerepéből a válni készülő nőébe. – Na? Így szoktam?

- Pontosan. – Hangzik a legtaglózott válasz.

- Szerinted ezt most élveztem?

- Persze, hogy nem, csak megjátszottad.

- Akkor?

- Te… Te meg szoktad játszani, hogy neked jó? – Szandra csak a vállát vonogatja, ami élhetően igent jelent. – De… De hát miért?

- Szandra, miért tesz úgy, mintha élvezné a szexet, miközben nem?

- Mert… mert akkor hamarabb szabadulok. – Odafordul a férjéhez a kanapén: - Csöppet se kívánlak már!

- Neked tuti van valami pasid!

- Dehogy van. Csak marhára meguntalak. Nálad unalmasabb férfit a Föld nem hordott még a hátán.

Coach story 4. - Gábor, a macsó

       Egyszer csak megjelenik a semmiből az ajtó előtt, határozottan kopog. Lendületesen lépi át a küszöböt. Haja nagyon sötét, majdnem fekete, ingje bántóan rikító piros. Zakóját ledobja az üresen álló fotelbe, egyenesen levetődik a kanapé kellős közepére. Hanyagul szétveti a lábát, talán legszívesebben az asztalra is felrakná.  

- …Gábor vagyok, - darálja, mint aki bemagolt szöveget mond fel, - vállalkozó, igen sikeres vállalkozó, teszem hozzá. Autókkal kereskedek, majdnem piacvezető a cégem. Mondhatni, szép teljesítmény ez így 48 évesen, nem? – Választ nem vár.

- Mivel telik egy napja?

- Jézusom, ez is micsoda kérdés! Hát dolgozom. Maga nem? Bár szép kis munka ez, hülye kérdéseket feltenni az ügyfeleknek. Ilyenek maguk mind.

- Miért jött el egy olyan emberhez, akiről előre tudta, hogy hülye kérdéseket fog magának feltenni?

- Igaza van, tölthetném az időmet mással is, költhetném a pénzemet másra is, de…

- De?

- A nők…

- Mi a helyzet a nőkkel? Nős?

- Áh, elváltam, persze, mint mindenki az én koromban. A szüleim is persze.

- Mennyi idős volt, amikor elváltak a szülei?

- Ó, kicsi, alig emlékszem rá. Talán 3-4 éves lehettem. De ők nagyon fiatalok voltak. Fiatalok, amikor összejöttek, fiatalok, amikor megszülettem, és fiatalok, amikor elváltak. Én viszont már harminchét is elmúltam, amikor meghoztam ezt a döntést.

- Rendben, tehát elvált több mint tíz éve. És azóta senkije?

- Ne röhögtessen! Persze, hogy van valakim. Mindig más.

- Tartós kapcsolat? Együttélés? Szerelem?

- Szerelem? Ugyan már! Minek az? Csak gond van belőle. Én csajozom és kész. Nekem ez nem nehéz. Beülök valamelyik autómba, és ragadnak rám. A kabrióm, arra ugranak a legtöbben. Az Audim viszont…

- Szóval több van?

- Miből? – röhög fel. – Autóból vagy csajból? Mondom, hogy autókkal kereskedek, havonta más kocsival járok. Csajból meg… - legyint, és ebben a kézmozdulatban minden benne van.

- Mesélje el, hogyan zajlik egy ilyen csajozás.

- Most komolyan, ezt kell? – Választ vár, de mikor az nem érkezik, mégiscsak belefog: - Hát megyek a kocsimmal valahová…

- A kocsi magának státuszszimbólum?

- Naná, hogy az! Mondd meg, milyen kocsid van, és én megmondom, ki vagy!

- Nekem Suzuki Swift. – Lenézően néz rám, legyint, ezzel rögtön közli is, hogy véleménye szerint egy lúzer vagyok.

- Ez költői kérdés volt. A csajok többségének fogalma sincs a márkákról, de azt azért látják, hogy drága, menő a kocsim. Szóval megyek valahová, valamelyik szórakozóhelyre vagy buliba. Ott pikk-pakk felszedek valakit. Bár… Ez volt eddig a legjobb kérdése, mert végre elgondolkoztatott. És rájöttem, hogy igazából nem is én szedem fel a csajokat, jönnek ők maguktól. Persze elsütök pár viccet, megeresztek néhány bókot, de ha ezeket nem csinálnám, ők akkor is jönnének. Valahogy látják rajtam, hogy…

- Hogy mit akar?

- Aha. És én is tudom, mit akarnak. Engem.

- Magát vagy az autóját? Meg mindent, ami ezzel jár? … Mi történik egy ilyen randevún?

- Ez… ezek nem igazi randevúk. Táncolunk egy kicsit, csevegünk egy kicsit, aztán…

- Aztán rögtön szex?

- Naná! Feljönnek hozzám egy italra, az italból általában több lesz, aztán hamarosan az ágyamban kötünk ki.

- Interneten nem ismerkedik?

- Rendes társkeresőn nem.

- Milyenek a nem rendes társkeresők?

- Hát a szex-oldalak. Ott természetesen igen.

- Ez természetes?

- A haveri körben igen. Csináltam egy jó profilt, akit én ott bejelöltem, az mind az ágyamba került. De a normál társkeresőn soha nem ismerkedek. Ott eleve kevés a nő, és azok is mind komoly kapcsolatot keresnek. Én olyat nem.

- Miért nem keres komoly kapcsolatot?

- Minek az? Szerelem, érzelgős nyavalygás, csöpögős naplemente, kinek hiányzik? Elköteleződés? Leteszed a voksod valaki mellett, akiért aztán lehet robotolni. Kidolgozod érte a beledet, gürcölsz, hajtod magadat, megteszel mindent, amit csak kíván. Aztán egyszer csak rajtakapod a legjobb haveroddal az ágyban.

- Ez történt önnel?

- Ez hát! Mónikám, akit Zsoltikám hátulról dug a saját ágyamban. Meg aztán: egy nő minden napra, egy egész életen keresztül? Dögunalom. Azóta csajozás van, az tiszta sor.

- Még mindig nem sikerült rájönnöm, pontosan miért van itt.

- Múltkor történt valami. Egy nagyszabású rendezvényen voltam a hétvégén a Novotelben. Életemben először történt meg, hogy egy nő nem ájult el tőlem. Nem mondott nekem igent, sőt! Gyönyörű nő, nem olyan, mint a többi.

- Milyen a többi?

- Szépek azok is, de… Azok csak szexre jók, azokkal beszélgetni képtelenség. A műkörmökön meg a pincsi kutyájukon kívül nem lehet velük beszélni semmiről. Ezzel a nővel viszont beszélgettünk. Igaziból.

- Mit keresett egy ilyen nő ezen a találkozón?

- Riporter. Interjút készített velem, mert az év vállalkozója választáson második helyezést értem el.

- Gratulálok. Végre egy nő, akit nem a pénztárcája érdekli, hanem maga?

- Azt hittem, igen, de az interjú véget ért, diktafon kikapcsolva, kezet fogott, és ott hagyott. Egész este őt kerestem. Ostromoltam. A végén konkrétan rákérdeztem, nem jönne-e fel hozzám. Tudja, a szokásos szöveg, megiszunk egy italt, meg ilyenek. És képzelje, nemet mondott! Nekem egy nő nemet mondott!

- Mikor fordult elő ilyen utoljára?

- Mit tudom én! Talán hetedikben az Ildi. Komolyan, akire én ráhajtok, az előbb-utóbb, de inkább előbb, mint utóbb, beadja a derekát.

- Nem lehet, hogy olyan nőkre hajt rá eleve, akik ilyen derék-beadósak? – Elgondolkozva hümmög. - Csak annyit tudok, hogy a HVG-nél dolgozik, úgyhogy amint befejezem itt magával, kinyomozom, és ha addig élek is, megszerzem magamnak. Enyém lesz!

- Megszerzem. Enyém lesz. Birtoklást sugall. Ha maga birtokolja ezeket a nőket, hogy lehet, hogy egy-két-három éjszakánál tovább egyikkel sem tart?

- Akkor már nem ösztönöznek

- Mit érez, amikor meg akar kapni egy nőt? – A szeme felcsillan, benne állati villódzás.

- Zsákmány, préda. Aztán már nem kell. Unalmas. Már megvolt. Kivéve Ő…