Mostanában az
aktuális Nőszirom-témák ihletnek meg annyira, hogy hosszabban írjak róluk a
blogra. Múltkor az adventi hit-remény-szeretet témát körüljáró téma okán írtam
a hitről, most viszont az egyéniségről elmélkedek.
Az egyéniség
megnyirbálása már gyerekkorban elkezdődik, és az intézménybe kerüléssel
felgyorsul. Az egyéniség keresése és kifejezése viszont legelőször kamaszkorban
jelenik meg az embernél. Az a vicces, hogy a magukat nagyon egyéninek gondoló
fiatalok épp azokat a külsőségeket és viselkedésformákat keresik, amelyek
segítségével aztán egy bizonyos csoportba be tudnak tagozódni.
Tehát a
csoporton belül gyakorlatilag tök egyformák lesznek, egyéniségük abban
nyilvánul meg, hogy más csoportoktól különböznek külsőségekben. Gondoljunk csak
a rockerekre, hippikre, punkokra, vagy a dohányzásra, szipuzásra.
Ilyen az én
kamaszkoromban is volt, amikor nagyon egyedi módon akartam alternatív lány
lenni, ezért ugyanolyan fekete cuccokba öltöztem, ugyanúgy felnyírtam a
hajamat, és ugyanolyan darkos sminket használtam, mint az összes többi alteros.
Így aztán élesen elkülönültem a vállra vetett bomberdzsekit, felzselézett hajat
és bumszli cipőt viselő diszkósoktól.
Abba azért elég
durva belegondolni, hogy egyediek és megismételhetetlenek vagyunk. Senki a
világon nem néz ki úgy, mint te, kivéve az egypetéjű ikreket és a legjobb
imitátorokat. Az nagy kérdés, hogy valakinek miért lehet életcélja az, hogy egy
híres embert utánozzon, ahelyett, hogy kibontakoztatná saját valódi
egyéniségét? Talán az is előfordult már veled, hogy másnak hittek, mert annyira
hasonlítottál egy ismeretlenre, és bizonyára hallottál már az alteregókról is.
De ez csak a
külsőség, és abban már tényleg egészen bizonyos vagyok, hogy senkinek nincsenek
pontosan ilyen belső tulajdonságai, ilyen gondolatai, mint neked.
Eszembe jut egy
filmbéli jelenet a Brian életé-ből, ahol szegény Brian hasztalan győzködi a
népet, hogy gondolkozzanak önállóan, különbözzenek egymástól, és ne hagyják,
hogy bárki megmondja, mit csináljanak. A hívők kórusban kiabálják: „Igen, mi
mind egyéniségek vagyunk!”.
Mások gondolkodás
nélküli utánzása – a kisgyerekeken kívül, akik így tanulnak és fejlődnek –
meglehetősen dedós dolognak tűnik. Erről pedig egy Szutyejev mese ugrott be,
ahol Kispipi minimális egyéniséggel se rendelkezik, így mindig ugyanazt szajkózza,
és ugyanazt csinálja, amit Kisréce. Egészen addig, míg majdnem a vízbe fúl
emiatt a tulajdonsága miatt.
Az egyéniség az,
ha valamelyest kilógunk a sorból, de nem úgy, hogy mások legjobb tulajdonságait
összeollózzuk és magunkra aggatjuk. Ez történt egy másik Szutyejev mesében,
ahol a liba feltűnő egyéniség szeretett volna lenni, ezért kölcsönvette a páva
farktollait, a pelikán zacskós csőrét – aztán majdnem pórul járt a rókával
szemben. A tanulság: inkább színes egyéniségünkkel tűnjünk ki a szürke
tömegből, mint mások majmolásával.
