Self coaching

Elkezdtem a képzést, és a tananyag kapcsán rengeteget gondolkozom saját magamról is. Rájöttem, hogy ez nem csupán szimpla tanulás, hanem önfejlesztés is egyben. Az elméleti rész mellett mindig van gyakorlat is, ami főként önismereti feladatokat jelent. Micsoda jó dolog, hogy tanulok, és közben önmagammal is foglalkozok! Szerintem nagyon fontos, hogy egy life-coach rendben legyen saját magával, hiszen csak úgy tud megfelelően segíteni másoknak, ha önmagán is segít(ett). Amellett, hogy szakmailag képzett az ember, elengedhetetlen a megfelelő személyiség, melyet folyamatosan, egy életen át fejlesztünk. Aki magán rendszeresen dolgozik, az valójában önmaga life-coach-a.

Aztán az jutott eszembe, hogy ez tulajdonképpen a coaching egyik válfaja, a self-coaching. Sajnos ez megint egy olyan angol szó, amit nehéz magyarra röviden lefordítani. Szó szerint saját magam coach-olását jelenti, vagyis: ön-coaching, ön-segítés, ön-fejlesztés. Ennek során az ember saját magával folytat belső párbeszédet, így próbál életcélokat kitűzni és megvalósítani, így oldja meg élete problémáit, így változtat a viselkedésén, hozzáállásán. Kicsit skizoid helyzetnek tűnik, tudom, mint amikor a „Gyűrűk urá”-ban Gollam beszélget Szmeagollal. Vagy mikor úgy érezzük, bal fülünkbe egy angyal, a jobba viszont egy ördög sugdos. És ha nem is ennyire sarkítva, hogy jó és gonosz, azért minden emberben van egyfajta belső segítő, és egy belső hátráltató. A segítő azt nézi, hogyan lehet egy helyzetből a lehető legjobbat kihozni, a hátráltató meg csak kritizál, és azt erősíti az illetőben, hogy miért nem tudja megoldani a problémát.

Sok emberrel az élet csak úgy megtörténik. Nem tudatos alakítói életüknek, csupán elszenvedői a velük történő eseményeknek. Ha valami rossz történik, másokat okolnak érte, ha pedig jó, arról csakis a szerencse tehet. De miért is ne lehetne valaki saját élete filmjének nemcsak szereplője, hanem egyúttal rendezője is?

Múltkor azt olvastam valahol, hogy azért csak vannak olyan dolgok, amiket nem mi idézünk elő, vagy amik ellen nem tehetünk semmit. Baleset, halál, bántalmazó családba születés, lebénulás, stb. Hiszen ezek annyira rossz dolgok, és ugyan ki teremtene magának rosszat? A fatalisták úgy hívják ezt, a Sors. 

Én viszont nem gondolom, hogy bábok lennénk, akiket valamilyen láthatatlan kéz rángat erre vagy arra. Eléggé szélsőségesen állok hozzá ehhez, és úgy vélem, mindenről mi tehetünk. A lélek arról, hová, kikhez születik le, arról, hogy milyen próbatételeket állít maga elé, hogy milyen helyzeteket teremt meg (sokszor persze öntudatlanul) saját magának. És talán ismerős a tanmese: „Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?” Egy látszólag rossz helyzet valójában segíthet is: erősítheti a határozottságunkat, a kitartásukat, az elfogadásunkat, megfelelhet a gondoskodó vagy éppen a szenvedős, panaszkodós személyiségünknek. És ha segít, akkor annyira rossz nem is lehet.

Aki fatalista, az ne is válassza a life-coacingot! Csak olyan ember, aki hisz abban, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, és akar, tud tenni a változásért.