Ismerd meg önmagad! - Segít benne a life coach

A „Terápia” egyik főszereplője felteszi a kérdést a pszichológusnak: „Mondja, mire jó ez az egész? Feltárom a múltamat, rájövök okokra, boncolgatom magamat… Mit érek el vele? Mire jó, ha megismerem magamat?”

Ha meg akarom ismerni magamat, az igen csalóka. Még a viszonylag objektív szemléletre alkalmas ember sem tud pontos képet kapni magáról. Aki pedig nem ismeri magát, könnyedén a két véglet egyikébe eshet. Vagy azt mondja magáról, hogy ő egy csődtömeg, aki semmit sem ér, vagy túlzottan pozitív tulajdonságokkal ruházza fel saját magát, és nem vesz (kellő) tudomást a negatívumokról.

Csak ilyen emberek vannak? Csupa depis meg nárcisztikus vesz minket körül? Persze nem ennyire fekete vagy fehér az élet, vannak ilyenebb meg olyanabb alkatúak, sőt, egyetlen ember is hullámozhat a két véglet között.

Az viszont tény, hogy az emberek nagy része igencsak torz énképpel rendelkezik. Még maguknak sem merik bevallani, milyenek ők valójában. Ezért hamisak az önbevallás alapján készült személyiség-tesztek, mert az emberek hajlamosak nem valós választ adni a kérdésekre, amilyenek ők igazából, hanem olyanokat, amilyenek szeretnének lenni, amit másoknak szeretnének magukról mutatni.

De ugyanilyen torz a külső szemlélők által összerakott kép, hiszen van egy része a személyiségnek, ami mások felé megmutatkozik, de ennél sokkal nagyobb része tudatosan elrejthető. Egyértelmű, hogy a külvilágnak mindenki a szebbik arcát akarja mutatni, és nem tudni, mi zajlik a zárt ajtók mögött. Ezért fordulhat elő, hogy a családját kiirtó gyilkosról azt mondja a riporternek a döbbent szomszéd: „De hát olyan rendes embernek látszott…” Naná, hogy nem úgy mutatkozott be Rózsika néninek: „Jó napot, én igazából egy potenciális gonosztevő vagyok.”

Érdekes dolog kiugrasztani a nyulat a bokorból, és tudatosan olyan helyzetekbe hozni az illetőt, ahol megmutatkozik valós személyisége. Ezért mondtam anno, hogy aki meg akarja tudni, milyen egy közösség, menjen el velük dolgozni és mulatni.

Beszélhet akárki akármit, munka közben mutatkozik meg igazán a szorgalom, az együttműködés, a becsületesség. Mulatás közben pedig elvész, de legalább is csökken a kontroll (pláne, ha alkohollal oldják, bár ez nem szerencsés a valós én megismeréséhez), a gátlások lerombolódnak, felszínre tör a tudatalatti. Akkor derül ki, hogy az eddig angyalkának hitt lény igazából sárkány. 

De lehet direktben provokálni is a másikat. A provokatív life coaching vagy kiveri az embereknél a biztosítékot, vagy egekig magasztalják, de az biztos, hogy hidegen nem hagy senkit. Vagy olyan life coach, aki konkrétan a provokatív kérdésekre szakosodott. Én ugyan nem ilyen vagyok, de szeretem néha kizökkenteni a másikat abból az állapotból, amibe belesüllyedt (pl. önsajnálat vagy önimádat). Nem kell megalázni vagy gyalázni, elég egy meghökkentő helyzetgyakorlat vagy egy nem mindennapi kérdés.

Visszatérve a páciens kérdésére az első bekezdésből: Jó egyáltalán, ha felszínre kerülnek a hibáink? Lehet, hogy egy egészséges önértékelésű ember elbizonytalanodik, ha szembesítik hibáival. De az is lehet, hogy ezeket kihívásnak tekinti, és épp ezek felismerése ösztönzi őt arra, hogy változtasson rajtuk.

Most láttam egy képet az interneten. Két sakkbábu látszik rajta. A tükör előtt egy gyalog áll, a tükörkép viszont királynőt mutat. Helyes, ha egy „tükör”, azaz egy kívülálló egy embert pozitívabban türköz vissza, mint amilyen valójában? Ezzel erősítheti is az önbizalmát, de könnyen átbillenhet a dolog elbizakodottságba.

Aki az önismeret rögös útjára lép, azt hiszi, hogy a végén valami nagyon érdekeset fog találni. Pedig szerintem az érdekességek, egyediségek inkább a felszínen találhatók, ezekben különbözünk egymástól. Ám jobban ásunk le lelkünk mélyére, annál inkább az a felismerésünk támadhat, hogy alapjaiban tök ugyanolyanok vagyunk, mint az apánk vagy mint a szomszéd Rózsi néni. Egyáltalán, mikor jön el a vége? Van olyan pont, amikor elmondhatjuk, hogy kész, mostanra 100%-ban ismerjük magunkat?

Befejezésképpen kissé ellentmondok önmagamnak, és legközelebbre néhány jó kis önismereti feladatok hozok majd nektek. Addig is: „Gnóthi szeuton!”