Bizony, nagyon
sok kapcsolat eljut ehhez a vízválasztó pontig. Vajon létezik olyan férj vagy
feleség, aki soha életében nem tette fel ezt a kérdést? Ha nem is hangosan
kimondva, de magában elsuttogva… Mert a legtöbb kapcsolat végigjárja a
klasszikus folyamatot, aminek az egyik pontja (csúcspont vagy mélypont, ki
tudná azt akkor és ott megmondani?) ez a válni-nem válni szakasz.
Először ott a
rózsaszín köd, a kölcsönös összetartozás érzése. Ezt nevezhetjük akár egyfajta
szimbiózisnak is, amikor szinte megszűnik az „én”, és helyette lesz a „mi”.
Aztán egyszer csak elérkezik az a szint, amikor újra fontossá válik az „én”.
Mindkét fél igyekszik némileg visszaszerezni a függetlenségét, önálló
döntéseket hozni és meghúzni a határokat.
Itt már
kezdődhetnek a gondok, a túlzottan erős kötődés, a birtoklási vágy, az
elengedés képtelensége egyik részről, másrészt az elszakadási késztetés, a
kikacsintgatás vagy az erőszak, zsarolás, provokálás. Ha nem sikerül ezeket a
problémákat időben megoldani, akkor előbb vagy utóbb eljutnak a „se vele, se
nélküle” pontra.
És ekkor érdemes
felidéznünk Assissi Szent Ferenc imáját:
„Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok
változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj
bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”
Könnyű azt
mondani! Na de csinálni? Küzdjek az együtt-maradásért a végsőkig (a gyerekek
miatt például, ami amúgy szerintem óriási hiba)? Vagy hagyjuk abba végleg? De
mikor? Meddig lehet ezt húzni, és mitől jön el az a lökés, hogy vége?
Akik a
folytatás, az együtt maradás mellett döntenek, sajnos igen ritkán cselekszenek
tudatosan. Igazából beletörődnek a helyzetbe; nem elfogadás, hanem megalkuvás
történik részükről. Magyarul: megy tovább az a borzalom vagy közöny, ami eddig
volt, mert így kényelmes, mert nincs más, mert én már úgyse kellenék senkinek,
vagy mert x évesen már úgysem fogom újrakezdeni az életemet. Ez igazából egy
konzervált állapot, gyakolatilag végtelen hosszúságú állóháborúnak tekinthető
(míg a halál el nem választ). Én ezt soha nem fogom megérteni, de persze én Én
vagyok, te meg, aki így döntöttél: Te.
Aki pedig a
válás mellett dönt, az számoljon azzal, hogy ez nem lesz egy egyik napról a
másikra megtörténő változás. Ha gyerekek vannak, még kevésbé. Ha közös vagyon
van, akkor sem. Hiába gondolja az ember
először úgy, hogy ő nyugiban, barátian szeretne válni (bár van ilyen ismerős
pár, irigylem is őket…). Gyerek vagy vagyon esetén könnyen előtörhet az
emberből az állat. Érzelmi kapcsolatról kell ésszel tárgyalni, elvileg érzelmi
alapú döntéseket kell hidegvérrel meghozni. Marhára nehéz! (én már csak tudom,
hiteles vagyok a témában…) Szép fokozatosan fel kell számolni a régi életünket,
eltávolodni egymástól mind fizikailag, mind gazdaságilag, a társas
kapcsolataink módosulásával is számolnunk kell, és mindeközben, legalábbis
ideális esetben, megtörténik az érzelmi leválás is.
De vajon csak ez
a két lehetőségünk van. Benne maradni a posványban, vagy radikálisan tovább
lépni? Én tudok mást is… A párkapcsolat újraértékelését, a konfliktusok emberi
tisztázását, ezáltal a házasság megújítását. Vagy pedig a próba-válást, ami nem
biztos, hogy mindenkinél beválik, de esetleg mentőövként jó lehet. Erről majd
részletesebben is fogok írni, most csak annyit, hogy az első esetekben akár az
együtt maradás, akár a válás esetén a folyamat lelki feldolgozásában, az utóbbi
lehetőségeknél pedig a konkrét folyamat végigkísérésében nagy segítséget
nyújthat egy szakember: mediátor és/vagy life coach.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése