Az emberek nagy
része cselekvőképtelen és döntésképtelen. Nem maga irányítja életét, hanem az csak
úgy megtörténik vele. Nem tud felelősen dönteni, szívére és eszére egyaránt
hallgatva, inkább kényszerdöntéseket hoz.
Ezek oka
egyrészt a korábban taglalt segítő tényezők (sokszor látszólagos) hiánya, a
lehetőségek felismerésének képtelensége. Hiába van körülötted segítőkész
szomszédasszony, ha észre se veszed őt. Hiába jó a kommunikációs készséged, ha
a munkád során, mert mondjuk egy kis műhelybe bezárkózott kézműves vagy, azt
nem tudod kamatoztatni.
A
cselekvőképtelenség másik oka, amikor nem hogy nincsenek körülötted támogató
emberek és benned rejlő képességek, hanem a környezeted kifejezetten akadályoz,
a tulajdonságaid sokkal inkább hátráltatnak, semmint előre mozdítanának.
Hány barátnőmet
hallom panaszkodni, hogy az anyja vagy az anyósa folyamatosan beszólogat neki! A
Nők Lapjában rendszeresek az olyan levelek, amelyek írói a nekik keresztbe tevő
főnökükről vagy kollégáikról írnak. Vagy ott a buszsofőr, aki nem várt meg,
hanem direkt elhajtott, pedig láthatta, hogy futsz a busz után. Meg a
biztonsági őr, aki kipakoltatta veled a táskád tartalmát, miután besípoltál a
plázában.
Ezek aztán szép
lassan beépülnek az ember személyiségébe. Blokkok, akadályok, ma már szinte a
köznyelvbe is beépültek ezek a pszichológiai kifejezések. Szerintem ezek
legtöbbje csak a fejünkben létezik. Lehet, hogy nem fog tetszeni, amit írok, de
szerintem ezek oka leginkább az önbecsülés és önelfogadás hiányban rejlik. Ha
én rendben vagyok önmagammal, akkor mit érdekel, ha beszól az anyós?
Az engem akadályozó,
vagyis akadályozni szándékozó emberekre olyan jó taktikát dolgoztam ki
magamban, hogy az utóbbi időkben már nem is találkozom olyanokkal, akik engem
gátolni akarnának (vagy legalábbis nem veszem őket észre!). A taktika lényege a
szélsőség-mentesség. A legtöbb embert én ugyanis így látom reagálni:
szélsőségesen. Vagy meghunyászkodik, behódol, hagyja, hogy akadályozzák. vagy
pedig küzd ellene, de erőből, harciasan.
Tapasztalataim
szerint egyik sem célravezető. Éltem én kitűnő jó kislányként, hófehér
bárányként a családom elvárásait tökéletesen teljesítve. Ezután jött a kamasz-
és ifjúkori lázadás, azaz a fekete bárány korszak. Amikor később azt
tapasztaltam, hogy nem mindenki támogatja azt, akivel és/vagy ahogyan élni
szeretnék, akkor képes voltam évekig nem beszélni azokkal, akik a szeretteim.
Arany bárány
korszakom akkor kezdődött, amikor felismertem, hogy nem lehet mindenki olyan,
mint én, nem tudok mindenkit megváltoztatni, de az sem igaz, hogy az egész
világ ellenem fogott össze, és az én akadályozásomra esküdtek fel.
Megtanultam,
hogy tényleg alapigazság: az életben az tud a legjobban boldogulni, aki a
legjobban alkalmazkodik. Az alkalmazkodásnak manapság van egyfajta negatív
felhangja, miszerint ha alkalmazkodok, akkor azt teszem, amit mások tőlem
elvárnak, tehát nem vagyok egyéb dróton rángatott bábnál. Nekem az
alkalmazkodás inkább rugalmasságot jelent.
Ha fizikailag
képzelünk el egy akadályt, mondjuk mintha egy kerítés állna az utunkba, akkor a
következők történhetnek. Meglátjuk a kerítést, megijedünk, és hazamegyünk. Nekirontunk kerítésnek, cibáljuk, és szidjuk a jó k…
anyját. Avagy: ha elég ügyesek vagyunk, átmászunk rajta. Ha kevésbé: keresünk
rajta rést, vagy kikerüljük.
Nemcsak emberek,
különböző külső körülmények, például időjárási problémák is gátat jelenthetnek.
Vegyünk például azt, amikor kirándulunk, és leszakad az ég. Bosszankodhatunk,
moroghatunk napestig. Vissza is fordulhatunk, meghátrálva a nehézségek elől. De
ha már félúton van az ember, hát nehogy már visszakozzon! Olyat pedig még soha
nem hallottam, hogy a bosszankodás elűzte volna az esőfelhőket. A csúcsot
érdemes ekkor is megmászni, és utólag sokkal jobb érzés lesz visszagondolni
arra, hogy az akadályok ellenére is kitartottunk.
Tehát örülj az
akadályoknak, mert erőssé, rugalmassá tesznek, és sokat tudsz tanulni a
leküzdésükből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése