Benne vagyunk a
farsangi időszak sűrűjében. Amikor gyermekek voltunk, természetesnek tűnt, hogy
azzá válhatunk, akivé csak akarunk. Tipegtünk anya tűsarkújában, és rögtön nővé
lettünk. És az iskolai farsangi bálokon? Tobzódtunk a sok jelmezben: cigánylány,
gomba, hercegnő, nyuszi…
Belegondoltatok
már abba, vajon miért vonz valakit például a tigris vagy farkas jelmez?
Bátortalanságát leplezi, merészségét erősíti ezzel? És amikor fiú lányruhába
bújik? Más az alap-személyisége annak, aki tárgynak álcázza magát, és más
annak, aki állatbőrbe bújik? A lányok nagy része királylánnyá válik – én spec.
soha nem vettem fel koronát és tüllruhát.
A mindennapi
életben is álarcokat hordunk. Sokszor nem a valódi arcunkat mutatjuk a külvilág
felé. Maszkokat viselünk, más személyiség mögé bújunk. Nem fedjük fel igazi önvalónkat.
Mosolygunk, ha
belül fáj, nyugalmat erőltetünk az arcunkra, pedig legszívesebben ordítanánk a
dühtől.
Vajon kikkel szemben
tesszük ezt a leggyakrabban? Hivatalos kapcsolat, munkahelyi viszonyok több
álarcot követelnek meg, de a szeretteink előtt jobban felfedjük magunkat? Sajnos
sokszor azokkal szemben is maszk van rajtunk, akiket (elvileg) a legjobban
szeretünk. Amikor a feleség eljátssza a tökéletes társat, de valójában szeretőt
tart. Amikor a gyerek meleg, de nem vallja be a szüleinek. Amikor a szülők
titkolják a gyerekek előtt, hogy kapcsolatuk romokban, és nemsokára válnak.
Miért félünk attól,
hogy lelepleződünk? Nem jobb, ha mi magunk vesszük le azt a maszkot, mint ha
mások rántanák le rólunk?
Ha bővebben érdekel a téma, gyere el február 23-án a Nőszirom
varázskörére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése