2019. február 18., hétfő

Álarcok


Benne vagyunk a farsangi időszak sűrűjében. Amikor gyermekek voltunk, természetesnek tűnt, hogy azzá válhatunk, akivé csak akarunk. Tipegtünk anya tűsarkújában, és rögtön nővé lettünk. És az iskolai farsangi bálokon? Tobzódtunk a sok jelmezben: cigánylány, gomba, hercegnő, nyuszi…
Belegondoltatok már abba, vajon miért vonz valakit például a tigris vagy farkas jelmez? Bátortalanságát leplezi, merészségét erősíti ezzel? És amikor fiú lányruhába bújik? Más az alap-személyisége annak, aki tárgynak álcázza magát, és más annak, aki állatbőrbe bújik? A lányok nagy része királylánnyá válik – én spec. soha nem vettem fel koronát és tüllruhát.
A mindennapi életben is álarcokat hordunk. Sokszor nem a valódi arcunkat mutatjuk a külvilág felé. Maszkokat viselünk, más személyiség mögé bújunk. Nem fedjük fel igazi önvalónkat.
Mosolygunk, ha belül fáj, nyugalmat erőltetünk az arcunkra, pedig legszívesebben ordítanánk a dühtől.
Vajon kikkel szemben tesszük ezt a leggyakrabban? Hivatalos kapcsolat, munkahelyi viszonyok több álarcot követelnek meg, de a szeretteink előtt jobban felfedjük magunkat? Sajnos sokszor azokkal szemben is maszk van rajtunk, akiket (elvileg) a legjobban szeretünk. Amikor a feleség eljátssza a tökéletes társat, de valójában szeretőt tart. Amikor a gyerek meleg, de nem vallja be a szüleinek. Amikor a szülők titkolják a gyerekek előtt, hogy kapcsolatuk romokban, és nemsokára válnak.
Miért félünk attól, hogy lelepleződünk? Nem jobb, ha mi magunk vesszük le azt a maszkot, mint ha mások rántanák le rólunk?
Ha bővebben érdekel a téma, gyere el február 23-án a Nőszirom varázskörére.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése